- Az a korszak?

- Igen, az a korszak, amiatt mentem el.

- Mélyzuhanás.

- Nem, nem is az. Van bennem egy misszionárius, a belsőmben, és ezt nem tagadom, soha nem is tagadtam. Van bennem egy kultúraközvetítő, egy ilyen ember. Sokan félreértenek, másrészt pedig a magyar mentalitás az oka. Ha valaki rivaldafényben van, vagy pedig törekvő, akkor nem azt nézik, mi hajtja, csak, hogy mi a külsőség, hogy törtető esetleg, és nem tudják, miért csinálja. Ahogy én hívom: a „Friderikusz-szindróma”. Friderikusz Sándor esetében (én nem ismerem őt, és nem akarok véleményt mondani róla) az emberek azt nézik, hogy a viselkedése milyen - ami tényleg lehet irritáló, ezt nem tagadom én sem, ahogy beszél, a nagyképűsége. De lehet, a célja az, hogy kurva jó legyen a televíziózás Magyarországon, kurva jó tévéshow legyen, vagy azt is akarhatja, hogy azzal, amit ő csinált, azzal ösztönözzön újabb tévéseket, hogy csináljanak showt. Erről anno senki nem beszélt, csak arról, hogy milyen stílusa van. Bennem ugyanez volt, és van. Én azt akartam elérni, pl. a Nincs szükség ránk c. lemezzel, hogy érzékeltessem, engem nagyon zavar ez az egész szituáció Magyarországon, a szar zenék, és hát zavar az, ami minden zenészt, a tucctuccok, stb. De nem az zavar leginkább, hogy ez az egyeduralkodó, és ebből van „sok”, hiszen Angliában és mindenhol ebből van sok; s nem lehet elvárni, hogy a 13 éves lányok ilyen „alter” zenéket hallgassanak, mert az beteges lenne. Az tök rendjén való, hogy vannak műanyag zenekarok, szép lányok, szép fiúk, sőt, ráadásul el is veszítené az értékét, ha mindenki mondjuk Radiohead-et hallgatna, nagy sztárok lennének, s mondogatnák egymásnak a tinik: „ - Úúúú, tök jó az új Radiohead lemez!”, hát ez milyen abszurd lenne már?!

Ami Magyarországon rossz volt és van, az az, hogy szélesebbnek kellene lennie a rétegzenének, sokan mondják, hogy mégis kis országban vagyunk, és szűk rétegben, de azt kell mondjam, ez faszság. Ott van pl. Hollandia, Csehország, vagy Írország, aminek majdnem akkora a területe mint Magyarországé (bár, tény az írekkel kapcsolatban, hogy Anglia közelsége nagyban befolyásolja őket), picit kisebb, 3,5 millióan lakják, és rengeteg a független kiadójuk, a kis klubok, a jó szervezőik. Persze ott is tombol a Boyzone és a Westlife, de van alternatíva.

Szerintem, elbírna a magyar piac mondjuk évi 2-3 új zenekart. Mondjuk évi két annabarbit, vagy Stig Roar Husby-t, vagy FISH!-t. Természetesen fokozatokról van szó, senki sem érdemelné meg, hogy hirtelen olyan pocíziót kapjon, mint a Kispál és a Borz. Azért az viszont gáz, hogy mindig az új Kispál lemezre kell várni. Ez olyan, mintha a 80-as évek óta Angliában mindenki az új Cure albumra várna, amíg abba nem hagynák, mert itthon nálunk az lesz, amíg Lovasi azt nem mondja: „- Abbahagyom”, addigra Zorán, meg Illés lesz belőle, és majd 60 évesen is nyomják. De semmi bajom nincs ezzel, nyugaton is Paul McCartney nyugodtan nyomja a Beatles számokat százezrek előtt. Magyarországon van a Kispál, a Quimby pl., aztán majd kihalnak, és mondjuk 2010-ben lesz ismét két-három zenekar, tíz évig megint ők nyomják, és 2020-ban ismét lesz új három zenekar. Ők majd játszanak az Almássyn, mi meg a kis klubokban. Ez kurva nagy szakadék.
De fél percig sem a Kispált hibáztatom ezért!
És nem is a kiadókat. Angliában szűk egy évet éltem. Itt arányaiban azért az indie, vagy akármilyen lényeges zenekarok kevesebbek, - kivéve az Oasist -, ők sem adnak ki sok lemezt, pl. az EMI –nál, ahol Kylie Minogue tartja el a Starsailor angol bandát. Ezt írják a lapok is, a nagy kiadók nem jótékonysági intézmények. A baj nem ez, tehát nem az itthoni nagykiadókkal, és a nagy zenekarokkal van baj, hanem- és emiatt is szeretnék ismét innen elmenni -, az emberek nem elég lelkesek.
Elgondolkodtató lenne, pl. ha lenne egy olyan kaliberű magyar zenekar, mint a Radiohead, nem zenéjüket, hanem hatásukat tekintve, aki elindul a zsizsiből, és egy kurva komplex dolgot létrehoz. Akkor biztosan elgondolkodnának a magyar nagy zenekarok, és igenis ösztönzésre, rivalizálásra lennének kényszerítve, ami nagyon jót tenne a magyar underground zenei közegnek.
Az Időrablók zenekarnak, pl. olyan slágereik vannak, mint a „Boys & Girls”, ebből 10, hogy a magyar rádiókból ÍGY kéne szólnia, az Amber dalok közül a Teddymackó pl. vagy a Geraldine simán lehetne olyan rádiós sláger, mint ahogy a HS7-nek a Crazy srác c. dala.
Ezek pedig tök jó magyar popzenekarok, és elvesznek. Így gyémántok vesznek el. Nincs ösztönzés.
Nem azt kívánom, hogy mindig legalább százan jöjjenek el a koncertjeimre, és azt kiabálják utánam: „Isten vagy”! Én elhiszem azoknak, akik azt írják a honlapra koncertek után, hogy de kurva jó voltál, de mégis az emberekkel van a baj. Ez kapcsolódik ezekhez az általános hétköznapi frusztrációkhoz, amit át kell élniük naponta, ahhoz, hogy megélhessenek. Nem szeretik dicsérni a másikat, ne rajongjuk már annyira, ha tetszik is valami, nehogy kifejezzük már az érzéseinket. Kurva jónak tartom az Időrablók zenekart, és igenis elismerem őket, és igenis Oszkárral szeretnék a jövőben zenélni (Oszkár az Időrablók basszusgitáros/frontembere – a szerk.). A Stig Roar Husby például simán lehetne egy középkategóriás brit pop zenekar, aki igen sok embert vonz; ők is sokkal többet érdemelnének. Tehát a lelkesedés hiányát tartom hibának Magyarországon, és ebből fakadóan nem vesznek lemezt, nem járnak koncertekre. Nagy baj, hogy nincsenek független kis kiadók.
Pedig annyi lenne az egész, hogy egy 4 számos cédé kinyomásához elég lenne kb. 150-200 ezer forint, s ha két lelkes ember összeállna, aki nem zenél, mert vagy nem ért hozzá, vagy már nem akar, és azt mondanák, hogy rááldozunk fejenként 75 ezer forintot, és mi vagyunk az XY Records. Nyerni nem nyernének, esetleg visszaforgatják ismét egy lemezbe a befolyó összeget. A magyar ember türelmetlen, mint ahogy én is, most akarom, most, tegnapra.
Közben az embernek van egy csomó kontaktja (média), ami nagyon kis kör, nehéz nem ismerni ezt a közeget, és nem is nagy szám. Ezt csak azért mondom, mert érdemes lenne ennek a képzeletbeli kis független kiadónak a második kiadványát megjelentetni, pl. az Est lapokban, amire lehet, hogy először ötvenen figyelnének fel, de legalább meg van a lehetőség, hogy x év múlva lehetne belőle valami. Nyugaton ez ugyanígy működik, hiába mondják az itthoniak, hogy persze ott könnyebb, mert ha bukik rajta, akkor az a fizetésének kis töredéke, blablabla, pedig ez faszság. Annál a német kiadónál, akinél mi vagyunk, azaz az AMBER SMITH, 3 csávó összeállt kb. 6 éve, kiadnak lemezeket, komolyan elindultak, végigcsinálták, beleölték a saját pénzüket. S vannak előadók, akinek köszönhetően tök jól állnak. Mondta is nekem Uwe a kiadó egyik tagja a német turnén, hogy ki akarják adni az Amber Smith lemezt, mert sok pénzük van, s mert bejött nekik.

Angliában is így van, sok a kiadó, és ahogy lenni is szokott, egyik bebukik, a másiknak meg bejön.
Jó példa az angliai Creation nevezetű lemezkiadó, sokáig adtak ki lemezeket, pl. Primal Scream-t, így elvegetálgattak, leszerződtették az Oasist, pedig előre nem lehetett tudni, hogy ez mekkora siker lesz. Hiszen előtte és közben száz ilyen zenekar volt, mint az Oasis. Alan McGee azóta milliomos, meg is szűntette már a Creationt, úgy gondolta, hogy ez egy életmű volt, ma már egy internetes lemezkiadót működtet (Poptones).

- Mi miatt nem működhetnek itthon a dolgok?

- A mentalitás, kis kiadók hiánya, furcsa egy elbaszott ország ez a Magyarország. Nem egy 20 év körüli fiatallal találkoztam már, most nem akarok Lars Ulrich-nak (Metallica dobosa) tűnni, aki esküdt ellensége az mp3-nak, de ennek ellenére teljesen csodálkoztam, - de mond azt, hogy kiakadtál, és milyen seggfej vagyok -, szóval találkoztam két sráccal, akik tökre szeretik az Amber Smith-t, normálisak, és emellett nagyon fontos hozzátenni, hogy relatíve jómódúak. És engem kérdeztek, hogy átdobnék-e nekik mp3-kat? Mondd, ha tévedek, de bazmeg, ha lenne 1 filmrendező ismerősöm, akkor én nem mondanám neki, hogy másolj már át nekem VHS-re egy-két filmet, ez milyen már?! Vagy lenne egy táncművész ismerősöm, akinek mondjuk nem mennék el az előadásaira, és azt mondanám, gyere már, táncold el nálam. Ez is rossz mentalitás, mindent kurvára ingyen, olcsón.

- Egy dologra nagyon kíváncsi volnék. Bár igazából tudom előre a választ, de mégis szeretném tudni, te mit mondasz erre. Próbáltam kronológiai sorrendbe tenni a fejemben: az Amber Smith megszületése után következett egy törésvonal, eztán már itt ülünk Vörös Oroszlán teázóban, amikor is ismét van egy Amber Smith, azonban újabb tagcserék következtek. Hiába tűnik képlékenynek, mégis egy baszottul kész produkcióról van szó. Amit a CD-n hallottam, ugyanazt kaptam vissza a koncerten is. Ami nagy dolog. Bónuszban ott volt a színpadkép, a látvány. Miképp tudod a zenészeket úgy köréd gyűjteni, hogy mindig van arra jelentkező, akinek igenis öröm, és megtiszteltetés, hogy az Amber Smith-ben zenélhet…? Mi a titkod?

- Nem tudom. Lehet, hogy egy csomó negatív tulajdonságom van, önző és irritáló vagyok…

- Izzadság szagod van.

- Nem, ez nem igaz, mert arra figyelek, ha ha.

- Jó, nincs izzadság szagod. Csak úgy mondtam. (Tényleg nincs neki – a szerk.)

- Jól tudom integrálni, egyesíteni az embereket, amellett, hogy meg is osztom őket. Mindezt egy ügy, egy koncepció érdekében. Át tudom adni az embereknek, hogy mit akarok, hogy mit gondolok. Ezt nem lehet jól megfogalmazni, erre nincsen egy jó szó. Ez mind egyszerre, és mind mégsem. Ez valamilyen sajátos állatfaj. Van még sok más ilyen zenész, ahol van egy fedőnév, és meg tudja a fazon azon belül valósítani a céljait. Legjobb példa talán a Cure, és ez azért jó példa, mert nem szeretem őket, tehát nem példakép.

Fontos nekem, amit csinálok, számos dolgot alárendelek a zenéért. És szerencsés is vagyok, mert mindig olyan zenészeket találok, akik jók, és le tudják venni, hogy mit akarok. De Magyarországon nem lehet az ember tisztában a tulajdonságaival, mert azt nem szeretik, azt megszólják.

- Pedig Kovács Ákos ilyen.

- És mennyien nem szeretik ezért.
Még ha Ákossal az lenne, hogy emberileg „olyan”, és a zenéje jó, de az a baj, hogy a zenéjében átjön a személyisége. Én tökre ügyeltem arra, hogy ne jöjjön ez át az Amber dalokban. A Nincs szükség ránk az egyetlen ilyen dal, talán még 1-2 esetleg. A szövegek úgy könnyedebbek, hogy szólnak is valamiről, de nem túlkomolyak, s nem ilyenek, pl. hogy:
„A múltamban a testem
és az igaz szó átüt a szavakon”.
Tehát túlzás, ez már baj. Ha a Nincs szükség ránk c. lemezen 9 darab „Nincs szükség ránk” szöveg lenne, pl:
„És amikor ott hagytál,
akkor az összes emlékünk
kettétört a múlt hajóján…”
Szóval ez gáz lenne. Nagyon erőltetett.

- Ambivalens a zenéd. Mint versben az oximoron. Egy tök jó kész zene, mellette egy középutat képviselő szöveg, emellett az ének, ami esetenként oly mértékben visszafogott, hogy szinte már zavaró, olyan, mintha hiányozna belőle az orgazmus. Amúgy tudatos, de mégis spontán, rengeteg benne a szélsőséges ellentét.

- Egyébként ez is tudatos. Főleg a legutóbbi Olcsó c. album esetében. Az én olvasatomban az a jó zenész, aki a te szavaid értelmében ellentmondásos, mert nincs rosszabb, mint az egyhangúság, a kiszámíthatóság. Tök gáz lett volna, ha pl. a Nincs szükség ránk c. lemez után kijöttem volna még egy Nincs szükség ránk - kal, és ez most vonatkozik mind szövegvilágban, mind zenében, mind énekstílusban. Tök evidens számomra, hogy mást játszok. Ennek is sok ága van, nyilván más hatások is értek, mint ez a gitárzene.

- Poposabb popzene.

- Nyilván. Nem tömjénezem magam, de képtelen volnék ugyanazt írni. Mert minek. Az Oasist sem értem kurvára például. Kijön egy lemezzel, és újraírja a saját számait. Ez már ciki. Hát mér’ írjam újra a dalaimat?!

- Olyan okosan kész, és fántásztikus a zenéd, hogy az összképből valóban csak a menedzsment, és a financiális háttér hiányzik.

- Ez tény. Emiatt szeretnék újra elmenni itthonról. Ezért becsülöm azokat az embereket, akik segítik az olyan zenekarokat, mint az Amber Smith. Pl. Nótári Péter csinál egy internetes rádiót, most elkezdett egy lemezterjesztői hálózatot működtetni, lehet, hogy lemezkiadó is lesz belőle. Azért becsülöm ezeket az embereket, mert segítségükkel tesznek azért, hogy változzék a szituáció. És azért is lett a Nincs szükség ránk – nak ez a címe, hogy provokáljam az itteni közeget. Volt aki emiatt teljesen kiakadt, hogy milyen hozzáállás ez, mit képzelünk, mit gondolunk magunkról stb. Egy csaj tök kikattant egyszer, megkérdezte felháborodottan, én tényleg azt hiszem, hogy ilyen jó a zeném?

- Engem az érdekelne kurvára, hogy milyen az, amikor Poniklo Imre dalt ír.

- Dalt ír?

- Jaja. Tudod… Olyankor milyen napszak van, mi történik, miképp írod meg ámblokk, hogy aztán úgy hallhassam, ahogy koncerteken, hogy belemegy a lábam ujjába.

- Nem misztifikálom a dolgot. Aki alkot valamit, akkor van egy ilyen megmagyarázhatatlan valami. Nem lehet elmondani. Ihlet, vagy alkotás, ezek pont azért ilyen jó dolgok, mert ez egy ilyen transzcendens, földönkívüli történés. Nincs jobb szó erre, mint az ihlet. Ez is szar szó rá, de ez van. Amikor elkap egy hangulat. Ezt csak az érzi, aki alkotott valaha. Egy pálcikaembert képzelj el az 5. dimenzióban, amőba alakú felhővel a feje felett, amiben vannak olyan dolgok, ahonnan az alkotó leszedi azt, amit alkot. Arra jár az a felhő, rázúdítja a történést, és kész egy dal. Ez egy más világ. A Star Wars a jó példa erre, ahol a Yoda mondja, hogy minden körülötted van, tudod, az „az” erő, ezt érezni kell. Ha nagyon megnyílsz, csak akkor lehetséges ez.

kárpátidia

2002. 12. 09.