music.hu:
A zene mennyire meghatározó az életedben?

Gróf Balázs:
Röviden nagyon, bővebben pedig olyan nagyon, hogy amíg egyesek a futballistákról meg az autóversenyzőkről tudnak mindent, addig nekem pedig a zene az a közeg, amiben otthon vagyok. Azok az együttesek, azokról a zenékről és előadókról, akik nekem tetszenek, azokról mindent tudok, legyenek akár a hazai, akár a külföldi mezőnyből. Emellett pedig a film világa vonz többféle értelemben, tehát jelentős adathalmaz van a fejemben a filmekkel kapcsolatban is.

music.hu:
Visszatérve a zenére konkrétan mi vonz leginkább?

Balázs:
Alapvetően az úgynevezett rockzene, a gitárzene áll hozzám közel, egészen kiskoromtól, amikor is 12-13 éves koromban elkezdtem hallgatni apám Rolling Stones- és Bob Dylan- kazettáit. Ezeket anno a ’80-as években azért sem volt nehéz begyűjteni, mert a Petőfi Rádióban remek jó műsorokat, életműbemutató sorozatokat adtak le, s csak fel kellett venni őket kazettára. Ilyen formán nem volt nehéz utánamenni egy Rolling Stones- vagy Led Zeppelin- életműnek. Aztán ahogy elmúltam 14 éves, s gimis lettem, elkezdtem nyilván hallgatni azokat a zenéket, amikről azt gondoltam, alapvetően nekem, illetve a generációmhoz szólnak. Igy történt meg, hogy elkezdtem koncertekre járni, jöhetett bármi és bárki: a Hobo Blues Band, valami vidéki death metal-brigád vagy a Sziámi, én ott voltam mindig, mert akkoriban, a ’90-es évek legelején eseményszámba ment egy-egy koncert, na nem mintha olyan kevés lett volna belőlük, hanem inkább azért, mert akkoriban az emberek még kíváncsiak voltak az élő zenére, szóval elsősorban ezért volt nagyon jó hangulat a bulikon.
Jelenleg nagyon tetszik pl. a The White Stripes nevű két tagú (!) rockzenekar, akik a halál primitív, kétakkordos zenéjükkel, amiben még basszusgitár sincs, többmilliós eladást produkáltak a világon, illetve financiálisan akkora lehetőség elé néznek, hogy az egyik autó világmárka valamelyik konkrét dalukat fel akarja reklámként használni. Ez csupán azt jelenti, hogy befutottak, de az az érdekes, hogy MIVEL futottak be: egy halál primitív zenével. Mondjuk én nem szívesen nevezem primitívnek, mert Magyarországon ez egy iszonyú degradáló jelző. Egész egyszerűen nálunk egy White Stripes- jellegű zenekarnak azért sem lehet kultúrája, mert Magyarország túlnyomórészt a halál unalmas, de megbízható zenék kedvelőinek lakóhelye, ahol a zenészek ugyan technikailag tökéletesen játszanak a hangszereiken, csak a nagy igyekezetben, hogy valaki fürgén tudjon pattintgatni a 8 húros basszusgitárján, az egészből végül inkább egy furcsa matematikai kísérlet lesz, mint szívből szóló muzsika. Sajnos erre rengeteg példa van, elég körbe nézni az úgynevezett igényes popzene környékén. Na, ez is egy ’kedvenc’ jelzőm, amitől falra mászok, hogy ha egy zene nálunk jó, akkor az ’igényes’. Könyörgöm, mit jelent az, hogy ’igényes’? Nálunk az ’igényes’ zenékben semmi meglepő nem történik, hanem ezek sokkal inkább jó öreg, megbízható panelekből vannak összerakva, amivel a kiadók „tutira” mennek, magyarul semmilyen kockázatot nem vállalnak az ilyen zene piacradobásával. Nagyon lassan, nagyon rettegve mutatnak be egy-egy olyan irányzatot a szélesebb közönség számára, amivel jobb helyeken már régóta kaszálnak a kollégák. Így történhet meg az, hogy Magyarországon most éli virágkorát egy olyan stílus, nevezetesen a rap, aminek Nyugaton már húsz éve arany- és platinalemezes sztárjai voltak.
Nálunk sajnos az ún. rockzenészek is eljutottak egy olyan szintre, amikor azt képzelik, hogy a rockzenész attól lesz jó zenész, ha kijár különböző jazz konzervatóriumokat, ami persze nem feltétlenül baj, ha valaki iskolázott hangszeres tudással rendelkezik, csak attól még nem lesz senki sem olyan hatású előadóművész, hogy a fal adja a másikat, ha fölmegy a színpadra. Elég megnézni a The White Stripes-t. Mellesleg ez egy új mozgalom kint, a jellege abban is megmutatkozik, hogy ezek az együttesek teljesen hasonló névvel bírnak, tehát mindegyikőjük a ’valamik’, így többes számban: The Strokes, The Hives, a The White Stripes, The Vines - igazából ez nem egy tudatos, nem egy összebeszélt dolog, hanem valahogy így alakult. Mindegyik bandára az jellemző, hogy hallatszik és látszik mind a zenéből, mind a hozzáállásból, hogy iszonyatosan értik a ’60-as, ’70-es évek egyszerű, dögös beat-zenéjét: amilyen mondjuk a Rolling Stones volt a jobb pillanataiban, vagy Iggy Pop és az ő Stooges nevű bandája vagy amilyen a punk zene volt eredeti formájában a ’70-es évek közepén, tessék Sex Pistols, szintén többes számot jelentő szó, vagy a The Beatles volt a kezdet kezdetén, hogy mást nem mondjak. Ez a fajta névválasztás valahogy egy ilyen vicces tisztelgés az ősök előtt.

Egyrészt tetszenek nekem ezek a bandák, de nagy rajongója vagyok hasonszőrű, de ehhez a „mozgalomhoz” nem csatolható együtteseknek, akik mondjuk általában Angliában bukkantak fel úgy 10-15 évvel ezelőtt, ilyen a Radiohead, a Suede, a Pulp, a Stone Roses, a Happy Mondays, de a Blur vagy az Oasis is nagyon jó, az újabbak közül pedig mindenképp a Coldplay a kedvenc és bizonyos értelemben kakukktojásként a Placebo.
Kedvenc szólistám Richard Ashcroft, a Verve volt énekese, aki bluesos, amerikai izű, szinte már a country- zene határát súroló zenéket produkál a lemezein vagy Beck, akit pedig a zenei humor Frank Zappa utáni legnagyobb egyéniségének tartok. Aztán persze a jobbnál jobb gitárbandák mellett szeretek bizonyos elektronikus zenéket is. Itt Pécsett, ahol élek van egy baráti környezetem, akik kicsit túlmajmolják, túllihegik ezt a dolgot. Nekem az sok, amikor valaki csak ezt hajlandó hallgatni, és mondjuk leköpködi és bedobja a kukába a Jimi Hendrix- pólóját, amit addig volt hajlandó hordani, amíg a Prodigy ki nem jött a Fat of the land c. lemezével ’97-ben.

David Bowie-ról sem szeretnék megfeledkezni, mert egész egyszerűen zseninek tartom, a könnyűzene elsőszámú zsenijének. Ő az, aki a harminc év alatt nem hogy a süllyesztőben nem tűnt el, nem hogy színen maradt, de arra is képes, hogy görcsös erőlködés és izzadtság nélkül öt évente újítson, ha ahhoz van kedve.

music.hu:
Vannak-e hazai kedvenceid?

Balázs:
Rengeteg magyar zenét szeretek, de mostanában főleg az Európa Kiadó „Itt kísértünk Love’92” c. lemeze pörög a lejátszóban. Az eddigi klipjeim alapján, vagy ha valaki látta annak idején a Wanted Magazinban a képregénysorozatomat, leszűrhető elég jó közelítéssel, hogy milyen zenéket szeretek és milyeneket nem. Sajnálom, hogy Magyarország legviccesebb zenekarát, a Burzsoá Nyugdíjasokat kevesen ismerik, már nekik is rég sóműsort kellene vezetniük valamelyik kereskedelmi csatornán.
Az is kár, - és ez elárul valamit a hazai zenei mezőnyről -, hogy nincsen egy magyar Björk-szintű előadó. Sőt, nem csak Björkünk nincsen, hanem nincs magyar P.J. Harvey sem, aki azt a luxus is megengedheti magának, hogy egy videoklipben, egyetlenegy snittben fehér semleges háttér előtt, tűsarkú cipőben gitározik, mint az állat, és összevissza mászkál, a kamera pedig egész végig így követ őt. Magyarországon eleve nem tudsz olyan előadót mondani vagy akár zenekart, aki klipet merne készíteni egy snittből. Persze, hogy azért nem tudunk ilyen példát mondani, mert mindenki tisztában van a korlátaival, azzal, hogy ehhez olyan szuggesztív előadóművésznek kell lenni, aki a nézőt odaszögezi a fotelbe, még a szaros klipjével is. Ez tesz valakit előadóművésszé, nem az, ha egy énekesnőnek gyönyörű szőke haja van és megcsinál 150 felülést naponta.

music.hu:
Olyan koncertekről/élményekről mesélj kérlek nekem, amik a mai napig emlegetsz, ha arra kerül a szó!

Balázs:
A legnagyobb hatással rám, amióta járok koncertekre, az Iggy Pop ’96-os Szigetes fellépése volt. Egész egyszerűen pontosan azokat a kvalitásokat tudta felmutatni, amikről idáig beszéltem. A valóban gyík-mozgású, megvadult performer szétszedte a színpadot, és úgy szedte szét, hogy én elhittem neki, hogy tényleg nem is tehetne másképp. A nála száz kilóval nehezebb biztonsági őröknek körülbelül a fejét lerúgja, ha nem engedték fel a rajongóit a színpadra, hogy együtt ugrálhasson a srácokkal. A koncerten volt például egy embere, akinek, úgy tűnt, hogy csak az a küldetése, hogy szétbogozza a mikrofonkábelt, ha az már nagyon a kontrolládába gabalyodott. Iggy a koncert végén letépte a MALÉV feliratú molinót, felvette a hátára, és elkezdett vele repülőzni. Hát lehet ennél jobb egy koncert?
Hirtelen eszembe jutott a Vágtázó Halott Kémek koncertje 1991-ben, ekkor láttam őket először. Teljesen le voltam döbbenve, amikor elkezdtek játszani a Nevelési Központ színháztermében, és húsz perc után nem volt még vége az első számnak, ezért 15 évesen nagyon naivan megkérdeztem a szintén velem egykorú barátomtól: - Te ezeknek milyen hosszú számaik vannak? -, amire ő persze nem tudott mit mondani, de negyvenöt perc után, amikor még mindig nem hagyták abba az általunk első számnak hitt tételt jöttünk rá arra, hogy ez egy folyamatzene. Magával ragadó, letaglózó élményként éltük meg.
Az 1995-ös Björk koncert a Petőfi Csarnokban szintén dobogós hely lenne. Björkről külön fejezetet lehetne nyitni, elég annyi hozzá, hogy ő a ’90-es évek egyik legfontosabb előadója, pláne, hogy a könnyűzenét kortárs komolyzenei magasságokba emelte az utolsó lemezén
’94 óta egész héten kint vagyok a Szigeten, nem tudom miért, de nem tudom megunni, pedig a Nagyszínpad kínálatával csak nagyon ritkán vagyok megelégedve. Szerintem a tíz év alatt el kellett volna jutnia a Szigetnek odáig, hogy igazán aktuális és fontos zenekarokat hívjanak el a Nagyszínpadra, de nem jutott el idáig, inkább csak foltokban. Alapjában nagyon tetszik az egész Sziget, talán a mai napig előfordul, hogy új zenéket fedezek fel magamnak a kis színpadokhoz tévedve, ilyenre főként ’95-ben volt precedens, amikor odatévedtem a Bahia Színpadra, és a Másfél együttes kezdett játszani, akik aztán 5-6 évre nagyon elbűvöltek.

music.hu:
Arra volnék kíváncsi így a végén, van-e jelenleg olyan készülő zenei munkád, ami esetleg a music.hu olvasói számára felfedhető?

Balázs:
Nem árulom el a nevet, de egy olyan zenekar kért videoklip készítésére - és szintén nagyon örültem neki - akik mostanában egyre népszerűbbek. Nagyon kedves és humoros zenét játszanak, fiú és lány is énekel ebben az együttesben, de szerencsére ez mégsem az az együttes, amelyet az anyák napjában rejlő financiális lehetőségek ihletnek dalírásra.
Azért hízelgő nekem ez a felkérés, mert én már ismertem a szóban forgó zenekar munkásságát, viszont azt nem tudtam, hogy ők is az enyémet. Aztán összejöttünk, talán mert hasonló a humorunk.

kárpátidia

2003. 06. 27.