Rögtön a nyitás azt gondolom, mindannyiunkat letaglózott, mintha egy Hollywoodi szuperprodukció részesei lennénk: őrületes színpadtechnika, lendületes dalok, gyors váltások, lehengerlő dinamizmus. Kicsit olyan érzés, mint amikor megpróbálnak belesűríteni 10 percbe egy teljes estét – hahó, tartogassunk valamit a fennmaradó 2,5 órába is, ez így sok lesz… és valóban. A „sok” szó fejezi ki a legjobban az új Havasi koncertet, és venni fogom a bátorságot, hogy egy kicsit megpiszkáljam a hírek egyhangúságát.

A kényes egyensúlyt megtalálni a kissé komolyzenei produkció és tömegek által igényelt show-műsor között, bizony egyáltalán nem könnyű feladat, ezt el kell ismernem. Ráadásul a produkciós team megkapta az összes „játékszert”, ami színpadtechnikánál ma felhasználható, és biztos nehéz nem élni a tűzijáték, tűzeffekt, konfetti-eső, lézer, megafény és óriáskivetítők adta kínálkozó lehetőségekkel. A rengeteg látványelem és a színpadon zajló mozgalmas kiegészítők viszont sokszor elvonják a figyelmet a zenéről, és míg a szembe világító robotlámpa egy pop-koncerten kevésbé zavaró, addig itt bizony néha az. Pedig van, amikor a kevesebb több.

A már-már túlkínálatos zenei utazás a színpadon is megvolt: kaptunk fantasztikus soul-pop zenét Leona Lewis-tól, magyar muzsikusokat, rockos Andit, sztepptáncot az Expreidance-től, s a sor még folytatható lenne, és akkor még nem beszéltünk magáról Havasi Balázsról, akiről tulajdonképpen az este szólna. Még egy zenei fesztiválon sincs akkora zenei utazás, mint amit itt átélhetett a közönség. Noha ez az irányultsága eddig is megvolt a Havasi Aréna koncerteknek, most éreztem először bizonytalanságot, hogy vajon biztosan megfér mindez egy színpadon, egy nézőközönségnek célozva?  Valóban létezik az a közönség, aki egyszerre szeretne komolyzenét, pop-ot, soul-t, rockot és népzenét is?  Írom mindezt azért, mert noha páratlan produkciót láthattunk, mégse úgy hagytam el az Arénát, hogy egyértelmű lett volna a megélt élmény bennem nyomot hagyó pozitív érzése.

Egy koncert élményfokát le lehet mérni a libabőrök számából. Az alapján, hogy a koncert alatt hányszor fut át rajtunk a jóleső bizsergés, hányszor érezzük azt, hogy libabőrösek lettünk a látott-hallott élmény által. Ez most kettő volt.

Kedves Havasi csapat, ebben az estében benne volt minden, de meg kell, hogy mondjam volt már ennél jobb produkció is (s ez nyilván nem féltetetlen egyezik minden részvevő véleményével, hiszen háromnál több embernek már ritkán van egy véleménye ugyanarról). Amikor minden zeneszámnál elfogta az embert a bizsergés. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy túl tágra lett nyitva a kapu, túl sok stílust és elemet akartok egy produkcióba zsúfolni és ettől nem jobb, hanem inkább zavarosabb/csapongóbb lett. Igazából nem vagyok biztos, hogy a félezer emberből (igen, egészen elképesztő mekkora csapat együttműködése kell egy ilyen este megalkotásához!), aki a produkción dolgozott, mindenki értéket tudott az estéhez tenni, és nem azért, mert ne lenne külön-külön mindenki profi a maga nemében!
Egyik pillanatban megkapjuk a lírikus darabot tökéletes köntösben, majd átcsapunk kőkemény dobszólóba, steppelésbe, aztán jön egy kis popzene, és végül Pejtsik Péterék egyedi magánszáma. Nem könnyű ekkora ugrások között hidat teremteni, amitől a koncert - egyetlen ívre felfűzött, az egyént magával ragadó,- egy belső boldogságot adó estét nyújthat. Ugrálunk stílusok és műsor-elemek között, de mi igazából Havasi Balázsért jöttünk ide, és ez a produkció azért juthatott el oda, ahol most van, mert Havasi zenéi és személye (meg persze egy profi csapat) képes volt évről évre az egyre növekvő audienciát bevonzani. Ahogyan elég Sade-nak egy mikrofonnal a kezében kiállni a színpadra, elvarázsolva az embert órákra, úgy minden bizonnyal Havasi Balázsnak se kellene sokkal többet tennie, mint amit korábban is tett a zongorával. Nem állítom, hogy nem tesz jót egy koncertnek 1-1 kiegészítő elem, de nem kellene rátelepednie a produkcióra ezeknek a kiegészítő elemeknek. A lényeg az arányokon van! Leülni egyszerűen a zongora elé és előadni a „The Road” című számot, adhat akár sokkal többet is, mint ugyanez egy seagway-es tánccsoport lézertánc, stroboszkópok és tűzeffekt kíséretében. A kevesebb néha több.

Jó volt ugyanakkor látni, hogy Havasi nem hagyta el oktató pályáját sem, hiszen ismét felkarolt egy fiatalt (Balogh Soma, Kismenők), kiben meglátta a tehetséget. A gyermekek mesevilága most is megérintette ugyanúgy őt is, ahogy a közönséget is, mellyel közelebb hívta újra a fiatal nemzedéket is e műfajhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel ösztönözni fogja a gyermekeket is a zongora és zene iránti szeretetre… saját gyermekeimet biztosan.

Déjá Vu érzés volt olyan darabot is hallani tőle, ahol csak ő volt és a zongora, az a páratlan páros, amivel anno 2010 körül megismerhettük még jóval szűkebb körben: volt, hogy csak egy kis színházban, ahol szinte minden egyes zeneszámba beleborzongtunk és átjárt az a bizonyos libabőr.

Mindezek mellett el kell ismerni, ilyen produkció nincs még egy, és kritikus hangvételem ellenére hiszem, hogy ennek az átalakított műsornak is ki kell forrnia magát, továbbá Balázsnál gyorsabban továbbra sem zongorázik az egész földön senki. Lebilincselő, őszinte, közvetlen stílusával könnyen megnyeri a közönség szívét és elismerését, és világraszóló sikerei mellett a földön maradás ténye elismerendő.

Mi a következő lépés? Egészen elképesztő koncert-naptárat láthattunk a műsor végén felvázolni, ahol Miami-tól a Sydney-i Operaház-ig a fél világ tervbe van véve. A legtöbb országban egy nálunknál kifinomultabb ízlésű közönség előtt, szinte ismeretlen zenészként kell lenyűgözőt alkotni – ez bizony szép kihívás lesz, és szurkoljunk Balázsnak, hogy személyében sikerüljön újra magyar zenészt a zenei világtérképre rajzolni. Ha ez a műsor egy kicsit letisztultabbá tud válni, akkor minden bizonnyal erre minden esély meg is lesz.

(hivatalos képek a koncertről hamarosan...)

Update: a cikk elkészülte után sikerült az este megalkotójával, Marjai Csabával egy tartalmas beszélgetést összehozni, hogy megpróbáljam jobban megérteni a produkció számomra kérdéses elemeit. Ez néhány téren álláspontom megváltoztatására „kényszerített”. Elhiszem, hogy nincs könnyű helyzetben a csapat, akitől a hazai közönség évről évre elvárja az újítást, a többet, nagyobbat, látványosabbat. Nyilván az a produkció, amely egy ponton túl már nem tud többet nyújtani, az előbb-utóbb kifullad. Ezt a kényszerhelyzetet nem könnyű úgy feloldani, hogy már évekkel ezelőtt letették az asztalra azt a professzionális műsort, ami széles körben elismert lett. Mert legyünk objektívek: ez a show nem azért lett világranglistán jegyzett, mert Havasi Balázs egy kollégiumba járt Billboard Tiborral.
Tehát magasra tették maguknak a mércét, amit minden évben meg kellene ugrani. Ellentétben a népszerű külföldi előadókkal, akik 5-10-15 évig várakoztatják a nagyérdeműt, mire végre hozzánk is ellátogatnak, itt egy kiéhezett közönség várja, hogy végre láthassa-hallhassa. Aki csak feleannyit tesz egy este sikeréért, mint Balázsék, annak is jó eséllyel óriási sikere lesz az adott sztár korlátolt hazai élvezhetősége végett. Mert ugye azt tudjuk, hogy egy termék vagy szolgáltatás akkor lesz igazán értékes, ha annak az elérhetősége behatárolt.

Tehát a kérdés, hogy ez a produkció hova tart, és mekkora sikere lehet a nemzetközi porondon? Nos, durván 7 évvel ezelőtt egy igen hihetetlennek tűnő célt tűzött ki maga elé Marjai Csaba és Havasi Balázs, ez pedig nem más, mint a világ szórakoztatóipari fellegvárába, Las Vegasba vinni az akkor még születőben lévő Havasi show-t. Felépíteni - tesztelni - újragondolni - újra tesztelni. Talán nem a mostani műsor volt a csúcsa az eddigi produkcióknak, de ez nem is olyan fontos, mert a csapatnak az elmúlt 7 év tapasztalatát, esszenciáját kell összefoglalniuk, hogy végül összeálljon a végső produkció. Ahol talán kevesebb fény is elég lesz, ahol talán kicsit több Havasi szóló elem kell és ahol talán a színpad-technikai elemek használata kiegészíti a Balázs műsorát, és nem átveszi a hangsúlyt. Hogy ez mennyire fog sikerülni, annak a mérő száma a jövő év lesz, ahol a nemzetközi közönség kőkemény ítéletet fog hirdetni. Amit lehetett, azt mi megtettük: amikor kellett tapsoltunk, amikor kellett véleményt formáltunk. Mi már csak annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy sok kitartást kívánunk nekik, és szorítunk egy magyar zenei világsikerért.
 

Pet

2016. 12. 17. 14:21