Mi mégis elmentünk Zánkára, méghozzá a zárónapon. Ekkor már alig ezren lézengtek a gyermektábor fesztiválra elzárt területén. Meghallgattunk az út szélén és a koncerteken panaszkodókat, akiket kérdezni sem kellett, maguktól fakadtak ki, hogy ennyi pénzért lényegében semmit nem kaptak. Már első nap kezdődött a gond, a nagyszínpad félkész állapotban fogadta a kezdő zenekarokat, többek között a Pokolgépet. Már ezek a bandák sem kaptak pénzt a fellépésért, így „segélykoncertként” emlegették a bulit, amit ennek ellenére megtartottak és szívvel-lélekkel adtak a rajongóknak. Aztán jött a rengeteg koncert elmaradás, mert a többi csapat előre értesült az áldatlan állapotokról, s még az eső és rossz idő is közbeszólt, mintha nem lett volna épp elég a baj. Ezek után értünk oda fotós kollegámmal a helyszínre. Már útközben hallgattuk a szánakozást és éreztük a dühöt, ami a levegőben vibrált. Aztán kértük a passt, de kiderült, hogy az sajtójegyeket egy külön bódéban adják úgy jó tíz perces sétára a bejárattól. Nem baj, fizetni ezért nyilván őrültség lett volna.

Megnéztük az aznapi javított programot. Színpadonként a tíz-tizenegykét koncert helyett három-négy csapat játszott mindössze. Ők is végig a rossz szervezést szidták, és előfordult, hogy pontatlanul, szétesve zenéltek. Ám ahogy a nagyszínpadtól a világzenei színpad felé tartottunk, meglepően jónak tűnő muzsika ütötte meg fülünket a rock színpad felől. Először megálltunk kicsit, hallgatóztunk, aztán összenéztünk, bólintottunk, és már mentünk is a színpad elé. Fogalmunk se volt, hogy ki ez a négy fiatal, honnan jöttek, mi a nevük, de valami baromi jó, nu-metalos, punkos rockot toltak, ami a hörgéstől a dallamos refrénig, a zúzástól a lágyabb gitártémákig mindent magában foglalt és egyesített.

Elárulom, hogy a Velvet Stab nevű bandáról van szó. Mind hangzásban, mind megjelenésben nagyon színvonalas koncertet tettek le elénk egy ilyen rosszul sikerült fesztivál zárónapján. Ez volt számunkra a legjobb élmény egész este. Négy energiától és jókedvtől kicsattanó fiatal srác ugrál, őrjöng, zúz a színpadon, és viszi magával az egész közönséget. Kicsit róluk, mert megérdemlik:
A Velvet Stab 2002 őszén alakult, és még ebben az évben kiadta “Where Parallels Meet” című debutáló kislemezét. Az EP 2003 márciusában a német Beniihana kiadó segítségével egész Európában elérhetővé vált. Ez több külföldi és nagyobb hazai lehetőséghez juttatta őket. Többször felléptek Németországban, Ausztiában és Jugoszláviában. Jártak Szlovákiában és Csehországban is. Olyan zenekarok társaságában koptatták a színpadot, mint az amerikai Boysetsfire, Hand To Hand, Throwdown, Most Precious Blood, Zao, Undying, Ensign, Walls Of Jericho, Scars Of Tomorrow, illetve a hazai Blind Myself, Neck Sprain, Superbutt, Subscribe és a The Idoru.

Eltérő elképzeléseik miatt a zenekar 2006 közepén átalakult, és csatlakozott hozzájuk Krausz István, a zenekar új énekese. A változások nem várt megújulást hoztak. A Velvet Stab mind hozzáállásában mind zenéjében érettebbé vált, és azonnal belefogtak az új számok megírásába. Így született meg 2007 decemberében “Welcome Goodbye” című első nagylemezük. Ez egy újabb mérföldkő volt a zenekar életében, ami ékesen bizonyítja, hogy a Velvet Stab kitartó, és folyamatosan halad előre. Ahogy a srácok mondják:„Bízunk abban, hogy a modern rock zenénkkel sikerül egy szélesebb hazai közönséget megnyerni. Ismét szeretnénk nyitni külföld felé is, hogy bizonyítsuk, hogy nemzetközi szinten is izgalmas a zenénk.” Azt hiszem, erről már első hallgatás után sem kell győzködni a vájt fülű hallgatóságot!

Az Edge Records gondozásában megjelent album felvételei az érdi Bakery Stúdióban készültek.

Tagok:
Krausz István – ének
Gémesi Márk – gitár
Nagy Viktor – basszusgitár
Kátai Tamás - dob

stanley

2009. 07. 27.