Híresek voltak rádióbarát slágereikről, rétegezett gitár- és vokálhangzásaikról, valamint az egyetlen albumon fellelhető vegyes stílusú dalaikról[13]. A koncerteken mindig az éppen legfejlettebb technikai berendezéseket alkalmazták, és elsőként vállalkoztak stadionturnéra Dél-Amerikában[14]. Előadóművészi teljesítményük csúcspontja az 1985-ös Live Aid koncerten való fellépésük volt[15].

Világszerte 150[16][17] millió albumot adtak el, csak az USA-ban 32,5 milliót[18]. Greatest Hits válogatáslemezük világszerte 25 millió példányban kelt el, és 450 hétig szerepelt az angol albumlistán – ezzel az egyik legsikeresebb rocklemez lett a könnyűzene történetében[19]. Az együttes erős befolyással volt számos utánuk következő zenekarra, ennek elismeréseként 2001-ben beszavazták az amerikai Rock and Roll Hall of Fame-be[20] és 2004-ben az angliai UK Hall of Fame-be.
A Queen előtt (1965–1970) [szerkesztés]

Brian May és Tim Staffel 1968-ban alakítottak együttest Smile néven. Az Imeprial egyetemen feladtak egy hírdetést, amelyben egy Ginger Baker stílusú dobost kerestek, így találkoztak Roger Taylorral, aki csatlakozott is hozzájuk. A Mercury Records nevű, nem túl tapasztalt lemezcéggel kötöttek szerződést, és fel is vettek a Tridentnél pár számot. Az Earth / Step On Me kislemez – részben a rossz reklámozásnak betudhatóan – megbukott.

A kudarc hatására Tim Staffel eltávolodott a zenekartól, végül pedig belépett a Humphy Bong nevű zenekarba. A Smile 1969-ben megtartotta a búcsúkoncertjét, majd feloszlott. May és Taylor ekkoriban kezdték szorosabban megismerni Mercuryt (akkor még Frederick Bulsara néven élt, Tim Staffel ismerőse volt, gyakran bejárt a Smile próbáira), és úgy döntöttek, hogy saját együttest hoznak létre. A Queen nevet (ami az angol szlengben a „női ruhába öltözött homoszexuális” jelentéssel is bír[22]) Bulsara találta ki, saját maga is ekkortájt vette fel a Mercury nevet.

Mercury megtervezte az együttes címerét is, majd basszusgitáros után néztek. Egyes állítások szerint hat gitárost is meghallgattak, mire a hetedik, John Deacon megnyerte a tetszésüket. Így alakult ki a Queen huszonegy évig változatlan formációja. A tagok nem vetették bele teljesen magukat a zene világába, a civil munkájukat még mindannyian megtartották, de vártak a nagy alkalomra.

Korai évek (1971-1974)

Az együttesnek 1971-ben sikerült egy előnyös megállapodást kötni, mely szerint a felújított De Lane Lea stúdió hangtechnikájának teszteléséért cserébe lehetőséget kaptak egy demófelvétel összeállítására[23]. Az itteni felvételek alatt figyelt fel rájuk Roy Thomas Baker és John Anthony, akik a Trident stúdió menedzserei voltak. 1972. november 1-én aláírták a lemezfelvételi szerződést a Tridenttel, majd nekiláttak a felvételeknek[24]. Közös elhatározás szerint minden már felvett dalt újra felvettek, a The Night Comes Down esetében azonban nem voltak elégedettek az új felvétellel, ezért a régi, De Lane Lea stúdióbeli anyagot használták fel[25].

A Queen felfuttatásával párhuzamosan a stúdió Mercury szólókarrierjét illetően is tette egy próbálkozást: Larry Lurex álnéven 1973. június 29-én megjelentették az I Can Hear Music / Goin’ Back kislemezt. Mercury kérésére May és Taylor is részt vettek a felvételeken. Mivel a kislemez nem ért el sikereket, ez a próbálkozás azonnal ki is fulladt[26].

Az együttes nevét viselő bemutatkozó albumuk, a Queen 1973-ban jelent meg, majd egy évvel a felvételek után. Dacára a lehengerlő reklámkampánynak, kereskedelmileg kevés sikert ért el, ráadásul sokakban az is visszatetszést keltett, hogy az együttest úgy reklámozták, mint az új Led Zeppelint[27]. A két kiadott kislemez, a Keep Yourself Alive és a Liar egyetlen listára sem kerültek fel[28]. Ennek ellenére a kritikusok már akkor elismerték a lemez erényeit, a Rolling Stone magazin kritikája nagyszerű debütálásnak tartotta[27], évekkel később pedig All Music Guide kritikusa pedig minden idők egyik legalulértékeltebb debütáló albumának nevezte. Az együttesre később jellemző jegyek, mint a többszólamú vokál, a rétegezett gitárhangzás, valamint a többtételes dalszerkezet már itt képviselték magukat[29].

Az 1974-es Queen II album megjelenése kisebb nyomdahiba miatt késett[24]. Az album dalai egységesebbek a hagyományosnál, két oldalát A és B-oldalak helyett Fekete és Fehér oldalaknak nevezték el. Míg a fehér oldalra (egy kivétellel) csak May írt dalokat, addig a Fekete oldal Mercury dalait tartalmazta. Bár nem konkrétan konceptalbum, tartalmazza azoknak bizonyos tulajdonságait: egységes hangulatú szerzemények, felosztott oldalak és egybefolyó dalok[30]. Ez az együttes legsötétebb és legnehezebb albuma, komplex szerkezetű, virtuóz hangszerelésű és misztikus témájú dalokkal.

Az albumról kimásolt Seven Seas of Rhye kislemez ismert sláger lett, és a 10. helyet érte el a brit slágerlistán. Elsőként tartalmazott utalást a Mercury által kitalált Rhye királyságra, amely sokak szerint az egész albumra rányomta a bélyegét[31].

A Led Zeppelin és a The Who is benne van valahol, mert ők voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni tőlük, az a rétegezett hangzás. A The Who-ra jellemző a nyílt gitárhang, és a Father to Sonban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, erős gitárhangra alapul.

— Brian May a Queen II-ről[32]

Az album borítója az együttes később legendássá vált pózát ábrázolta, amin sötétített háttér előtt megvilágítva látható a tagok arca. A képet Mick Rock fényképész készítette egy Marlene Dietrich fénykép alapján, amely a Shanghai Express című filmben látható[33].

Az 1974-es amerikai turné során May fertőző májgyulladással korházba került, ezért hogy elkerüljék a karanténba kerülést, az egész együttesnek vissza kellett térni Angliába. Mialatt May a kórházban lábadozott, az együttes (és a stúdió) úgy gondolta, hogy a kényszerű szabadságot az új lemez felvételeivel töltik[26]. Az ezután megjelent Sheer Heart Attack albumon meglátszik May hiánya a felvételekről, a dalok általában zongora alapúak. Első kislemeze a Killer Queen volt az együttes első angliai slágere, amely a slágerlistán a második helyet érte el, és egyedülálló módon keresztezte a kabarézenét a hard rockkal[34].

Fontos dala az albumnak a Stone Cold Crazy, amely egészen az 1970-es évek elejéből származik. Szokatlanul gyors tempója, dob és gitárkísérete a speed és thrash metal stílus egyik legkorábbi képviselőjévé teszik[35], 1991-ben a Metallica feldolgozást készített belőle. May két dala az albumon a Now I’m Here és a Brighton Rock, mindkettő jelentős gitárkísérettel rendelkeztek. A Brighton Rock gitárszólója később a koncertek állandó részévé vált, és a 80as évekre egészen kilencpercesre duzzadt. Az album a második helyet érte el Angliában, és az együttes egyik legjobb lemezének tartják. Az All Music Guide kritikusa szerint hidat jelent az együttes korai heavy metal és későbbi pop rock hangzása között[36].

Első sikerek (1975-1976)

1975-ben jelent meg leghíresebb lemezük, az A Night at the Opera[37]. Ez volt az első albumuk, amely listavezető lett a brit albumlistán, Amerikában pedig már 1976-ban aranylemez lett[38]. A dalok felvételével rengeteg időt töltöttek, összesen tíz különböző stúdióban dolgoztak, és – pályafutásuk során elsőként – 24 sávos felvételi technológiát használtak, így korának legdrágább stúdióalbuma lett[39]. Mind a négy tag részt vett a dalok írásában: Brian May írta például az epikus The Prophet’s Songot, Mercury a későbbi koncert kedvenc Love of My Life-ot , Taylor a blues-rock-szerű I’m in Love with My Cart, Deacon pedig első kislemezslágerét, a You’re My Best Friendet, amely a hetedik helyet érte el a brit slágerlistán. A kritikusok továbbá kiemelték a lemez sokszínűségét, a dalok stílusa a heavy metaltól a progresszív rockon át a kabarézenéig terjedt[37].

A Freddie Mercury által írt és vezényelt Bohemian Rhapsody volt a lemez csúcspontja[37]. A felvételével három hetet töltöttek el, akkoriban egy egész albumot felvettek ennyi idő alatt. Bár a hossza miatt – 5 perc 55 másodperc volt – eredetileg ki sem akarták adni kislemezen, megjelenése után mégis 9 hétig vezette a brit slágerlistát, amely sokáig abszolút rekordnak számított. 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők 163. legjobb dalának sorolta be[40]. Maga az album a 230. lett a magazin minden idők 500 legjobb albumának listáján[41].

A hozzá készült videoklipet történelmi jelentőségűnek tartják. Bár az az állítás nem igaz, hogy ez lett volna az első videoklip, bizonyos, hogy népszerűsége nagy lökést adott az 1980-as évek MTV videoklip korszakának kialakulásához. A rendezője Bruce Gowers volt, a végrehajtás során az együttes ötleteit is felhasználta. Az együttes híres pózát az 1974-es Queen II album borítójáról mintázta.

Az 1976-os A Day at the Races sok kritikus szerint az A Night at the Opera szimbolikus folytatása: ugyanúgy a Marx-testvérek egyik filmjéről, a Versenynapról kapta a címét, ugyanaz a borítókoncepció jellemezte, csak fehérben, és ugyanaz a zenei sokszínűség található meg rajta[42]. Az album vezető kislemeze, a Somebody to Love széleskörű vélemények szerint az együttes legprofesszionálisabb vokális teljesítménye, Mercury, May és Taylor háttérvokálját oly módon rétegezték, hogy egy valódi gospelkórus látszatát keltik[43]. A kislemez a második helyet érte el a brit slágerlistán. A B-oldalán szereplő White Man az első volt az együttes amúgy sem túl gyakori politikai jelentésű dalainak: az amerikai bennszülöttek ellen a fehér ember által elkövetett bűnöket sorolja fel[44].

A lemez második kislemeze, a Tie Your Mother Down kereskedelmileg ugyan nem lett sikeres (#31 UK, #49 U.S.), idővel mégis a koncertek egyik legkedveltebb dala lett. Brian May egy olyan gitárriffet épített bele, melyet az Escher-festményekhez hasonlított: a hallgató számára úgy tűnik, mintha a hangszín folyamatosan emelkedne, de néhány ütem után rá kell jönni, hogy valójában semmit sem változott[45]. Még az album felvételei közben adtak egy ingyen koncertet a londoni Hyde Parkban, hogy a hűséges rajongóknak megköszönjék a kitartásukat. Az előadás az együttes történetének egyik leghíresebb koncertje lett, a nézőszám egyes források szerint 150 ezer és 200 ezer közöttire volt tehető, ez volt addig a legnagyobb közönség, amely előtt koncertet adtak[46].

Világsiker (1977-1979)

A We Will Rock You válaszreakció volt pályánk egyik szakaszára, amikor a hallgatóság kezdett nagyobb részévé válni a műsornak, mint mi magunk. Végigénekelték az összes dalt. Ezért Freddie és én úgy gondoltuk, érdekes kísérlet lenne kimondottan úgy írni a dalokat, hogy számítunk a közönség részvételére.

— Brian May[47]

Az 1977-es News of the World kisebb fordulópont volt az együttes történetében. Ez volt az addigi legsikeresebb albumuk az Egyesült Államokban, ahol a 3. helyet érte el a Billboard Top 200-on, és a mai napig több mint négymillió példányban kelt el – ezzel az egyik legsikeresebb ottani lemezük lett. A hangzásvilág a jelentősen egyszerűsödött, a kimunkált vokálok és precíz hangszerelés helyett az egyszerűség került előtérbe[48]. Az album két leghíresebb dala a We Are the Champions és a We Will Rock You kifejezetten úgy íródott, hogy koncerteken a közönség részvételével lehessen előadni. A két dal egy kislemezen jelent meg (egyes országokban [dupla A-oldalas kislemez]en) és masszív világsiker lett: Angliában a második, Amerikában a negyedik helyet érte el a slágerlistán. A We Will Rock Yout 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők 330. legjobb dalának sorolta be[49].

Az It’s Late című dal a később Eddie Van Halen révén híressé vált tapping gitártechnika alkalmazására volt az egyik legelső példa. May állítása szerint a technikát egy texasi bárzenésztől leste el, aki Billy Gibbons, a ZZ Top gitárosa nyomán játszotta[50] .

Még abban az évben a tagok közül elsőként Roger Taylor szólóanyagot jelentetett meg, az I Wanna Testify kislemezt.

Bármi igényei vannak, a Queen nem csak azért van itt, hogy szórakoztasson. Ez az együttes elérte, hogy tisztán látszódjon, ki a felsőbbrendű és ki az alsóbbrendű. Himnusza, a We Will Rock You egy harci induló: „nem te ringatsz el minket, mi ringatunk el téged”. Valóban, a Queen lehet az első fasiszta rockzenekar.

— Rolling Stone[51]

1978-ban jelent meg a botrányokkal övezett Jazz album. Bár a News of the World után ez is egy „sokszínű” lemez volt, visszatérve a korai évek hangzásához, mégis kevés elismerést kapott. Vezető kislemeze, a dupla A-oldalas Bicycle Race / Fat Bottomed Girls volt. Utóbbi már erősen kilógott a lemezről szexuális utalásaival, sok rajongót elriasztva ezáltal az együttestől[52]. A Bicycle Race-hez ráadásul egy botrányos videoklip is készült, amelyben meztelen lányok kerékpárversenye volt látható – ráadásul a későbbi a Jazz Touron ugyancsak megjelentek a színpadon meztelen lányok[24]. A szaksajtó is erősen elmarasztalta az albumot e miatt a nyílt szexualitás miatt, és a kislemezek sem értek el olyan sikereket, mint a legutóbbi évek dalai. A Rolling Stone magazin kritikusa egyenesen fasisztának titulálta az együttes szórakoztatóipari hozzáállását[51].

Az 1978-as Jazz Tour során rögzített dalokból állították össze az 1979-ben megjelenő Live Killers koncertalbumot. Ez volt az együttes első koncertalbuma, és az első dupla albuma. A dalok kiválasztását és keverését a Montreux-i Mountain stúdióban végezték el, ekkor kerültek először munkakapcsolatba David Richards hangtechnikussal. A stúdió annyira elnyerte a tetszésüket, hogy még abban az évben megvásárolták, így több későbbi album felvételei zajlottak itt[24].

A koncertalbum sikeres volt, a második helyet érte el az angol albumlistán, a 16. helyet a Billboard Top 200-on. May és Taylor később úgy nyilatkoztak, hogy nem voltak elégedettek az album végső keverésével, ennek ellenére a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak róla. Egy kislemez is megjelent róla, az 1975-ös Love of My Life koncertverziója.

Új hullám és disco korszak (1980-1982)

1980 elején az együttest felkérték a Flash Gordon című sci-fi film zenéjének megírásához[24]. A filmzene album 1980. december 8-án jelent meg. Zeneileg merőben távol állt az együttes hangzásától, erősen épített a szintetizátor használatára, és hagyományos rockdalok helyett a legtöbb tétel aláfestő zörejekből, és a filmből vett párbeszédekből állt. Ennek ellenére a kimásolt minimalista Flash kislemez a 10. helyet érte el a brit slágerlistán.
Queen

Az 1980-as The Game album fordulópontot jelentett az együttes hangzásában[53][54]. Nagyban hatottak rájuk a new wave és disco stílus előretörése, a 70-es évek rocklegendáinak háttérbe szorulása, de nagy része volt a váltásban az új producerüknek, a német Reinhold Macknek, és az addig ismeretlen Musicland stúdió. A dalok eltávolodtak a hard rock gyökerektől, előtérbe került a ritmusszekció – amelyet gyakran szintetizátorral képeztek le –, a funk és az R&B[55].

Az új stílus különösen Amerikában volt nagy siker, a The Game lett az első, és mindezidáig utolsó amerikai listavezető albumuk. Két kislemeze is első lett a Billboard Hot 100 listán: a Crazy Little Thing Called Love egy Elvis Presley stílusú rockabilly dal, az Another One Bites the Dust pedig egy ritmusvezérelt funk rock mű. Utóbbi a mai napig az együttes legsikeresebb szerzeménye, világszerte több mint 7 millió példányban kelt el[forrás?]. 1980-ban mind az Another on Bites the Dust, mind az album Grammy-díj jelölést kapott, bár díjat nem nyertek[56]. Az album 2005-ben 4x Platina minősítést kapott, így a News of the World mellett ez volt a legsikeresebb ottani lemezük.
Az együttes 1981-ben Diego Maradonával


1981-ben nagyszabású Dél-Amerikai turnéba kezdtek. Nyugati rockzenészek közül elsőként léptek fel stadionban többek között Brazíliában és Venezuelában[14]. A koncertek hatalmas érdeklődésre tartottak számot: So Pauloban 131 ezer ember előtt léptek fel[57], két napa alatt pedig 251 ezer ember látta a koncertjüket. Felléptek a diktatúra uralta Argentínában is, emiatt később rengeteg kritika érte őket[58].

Ugyancsak 1981-ben jelent meg a David Bowie-val közös Under Pressure kislemez, amely a második listavezető kislemezük lett Angliában. Egy véletlen találkozás eredménye volt, Bowie épp Montreux-ban járt, mikor megtudta, hogy a Queen a Mountain stúdióban dolgozik, így meglátgatta őket[24]. 1991-ben a dal híres basszusvonalát felhasználta Vanilla Ice az Ice Ice Baby című hip-hop dalban[59].

Ugyanabban ez évben megjelent az első válogatás albumuk, a Greatest Hits. Országonként változó dalokkal jelent meg, figyelembe véve, hogy hol melyik dalok lettek sikeresek. Az együttes legsikeresebb albuma lett, világszerte több mint 27 millió példányban kelt el, Amerikában 8x Platina minősítést szerzett, Angliában pedig 5,4 milliós eladásával minden idők legtöbbször eladott lemeze lett[60]. A kiadvánnyal párhuzamosan megjelent a Greatest Pix gyűjtemény, amely az együttesről készült fotókat, valamint a Greatest Flix, amely a videoklipeket gyűjtötte össze[24].

A Hot Space-ben megpróbálkozunk a tiszta funkkal. Ezt a stílust a gyors belépések és kiszállások jellemzik. Innen a neve is: Hot Space.

— Brian May[61]

1982-ben jelent meg a Hot Space album. Az 1980-ban beindult, az Another One Bites the Dust kislemez sikere inspirálta[54] stílusváltási folyamatok jegyeit viselte magán: a legtöbb dalnak monoton szintetizátoros alapjai voltak, és hiányzott a karakteres gitárkíséret[9]. A várakozásokkal ellentétben a lemez bukásnak minősült, bár Angliában a 4. helyet érte el, Amerikában csak a 23. helyre került, amelyre 1974 óta nem volt példa. Ugyan az album Body Language című kislemeze a 11. helyet érte el Billboard Hot 100 listán, leplezetlenül szexuális videoklipje botrányt okozott, az MTV be is tiltotta[62]. Részben a sikertelenség miatt az együttes elhagyta addigi amerikai kiadóját, az Elektrát, és átszerződött a Capitol Recordshoz.

Az album bemutató koncertjét a Milton Keynes Bowlban tartották, és az egész műsort felvették Gavin Taylor rendező irányításával, a televízióban való leadáshoz. Ez a koncert adja az anyagát a 2004-es Queen on Fire – Live at the Bowl koncertalbumnak és DVD-nek.

Kései korszak (1984–1992)
Egy 1984-es koncerten

A Hot Space sikertelenségének hatására, valamint a személyes feszültségek miatt az 1983-as év nem az együttesről szólt a tagoknak[54]. Brian May egy mini album, a Star Fleet Project létrehozásával fáradzott más híres gitárosokkal, mint Eddie Van Halen és Alan Gratzer. Mercury szólótervein dolgozott, valamint Deacon és Taylor társaságában sessionzenészi feladatokat vállalt[61].

A The Works 1984-ben jelent meg, ez volt az első lemezük, amelyet részben Amerikában rögzítettek. Az album visszatérés volt a 70-es évek hard rock gyökereihez, mindazonáltal a könnyed pop rock hangzás is megmaradt[63]. Négy kislemeze jelent meg négy külön szerzőtől: a Radio Ga Gát Taylor, az I Want to Break Freet Deacon, az It’s a Hard Life-ot Mercury, a Hammer to Fallt pedig May írta. Mindegyik Top 20-as lett Angliában. Amerikában nem követte koncertturné az albumot, amely az eladásokon is megmutatkozott: csak a 23. helyet érte el a Billboard Top 200-on. A Radio Ga Ga, amely nemzetközi siker lett, a Billboard Hot 100-on a 16. helyet érte el, ez volt az utolsó Amerikai Top 20-as kislemezük.

Híres videoklipek kisérték a kislemezeket. Az I Want to Break Free kisfilmjében a négy zenész nőnek öltözve parodizálta ki az Angliában közkedvelt Coronation Street szappanoperát. Amerikában nagy felháborodást váltott ki az eset, és egészen 1991-ig le sem játszották a klipet[24]. A Radio Ga Ga filmje Fritz Lang 1927-es filmklasszikusából, a Metropolisból tartalmazott részleteket, az It’s a Hard Life pedig egy operaelőadást idézett meg.

Túl közel voltunk egymáshoz. Időnként már alig tudtuk elviselni egymást. Ekkor úgy határoztunk, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk. Egyedül dolgozunk és majd akkor állunk össze újra, ha majd kedvünk lesz hozzá. Jó öt hónapos szünetet tartottunk egészen augusztusig. Ez idő alatt is sokat találkoztunk és beszélgettünk, de nem dolgoztunk együtt. Azt akartuk, hogy a következő albumunkat már teljesen más hangulatban csináljuk.

— Brian May[61]

A Keep Passing the Open Windows Tony Richardson The Hotel New Hampshire című filmjéhez készült, a cím a filmben elhangzó egy mondat alapján alakult ki. A megrendelést később mégis visszautasították pénzügyi okokra hivatkozva, így a dal az albumra került[64].

A The Works turné keretein belül az apartheid rendszer uralta Dél-Afrikai Köztársaságba is eljutottak, amiért újra sok kritikát kaptak. Egyes vélekedések szerint az elnyomó rendszert szolgálták ki a fellépésükkel[61]. Mercury elkészítette Mr. Bad Guy című első szólóalbumát, Taylor Strange Frontier címen a másodikat.

A folyamatos kritikák, az Amerikai sikertelenség és a személyes feszültségek miatt az együttes a feloszlás szélére került[65]. Ezt a holtidőszakot a Live Aidre való felkészülés törte meg. Az afrikai éhezők számára rendezett nagy segélykoncertre először el sem akartak menni, mondván: szkeptikusak az ilyen kezdeményezésekkel szemben, de végül beleegyeztek[54]. A próbákhoz egy londoni színházat béreltek ki, és előre begyakorolták az előadásukat[54]. A koncert 1985. július 13-án zajlott, a Queen fő műsoridőben, 18:44-tól adta elő húszperces koncertjét. Az előadott dalok a Bohemian Rhapsody, a Radio Ga Ga, a Hammer to Fall, a Crazy Little Thing Called Love, a We Will Rock You és a We Are the Champions voltak – May és Mercury az esti ráadásban kettesben előadták még az Is This the World We Created..? című balladát. Több kritikus az esemény után, majd évekkel később is a koncert legjobbjának nevezte a Queen előadását, általános vélekedés volt, hogy ’a Queen ellopta a showt”[66].

A pozitív visszajelzések, valamint a közönség reakciója a tagok szerint is fordulópontot jelentett az együttes életében, bár előtte a szünet lehetőségét fontolgatták, ez meggyőzte őket, hogy van igény rájuk a zenei szakmában[54]. A siker hevében, a Live Aid koncert által inspirálva írták meg közösen az One Vision kislemezt, amely 1985-ben jelent meg. A sajtó negatív kritikákkal illette, szerintük az együttes a Live Aid koncertet övező felhajtást akarta kihasználni a siker érdekében[61].

1986-ban Russell Mulcahy rendező kereste fel őket az ajánlattal, hogy írjanak zenét a készülő Hegylakó című filmjéhez[67]. Az A Kind of Magic felét így a filmhez készült dalok tették ki, ellentétben azonban a korábbi Flash Gordonnal, ezúttal valódi betétdalok készültek, épp csak elvétve tartalmaztak hangokat a filmből. Az album népszerű slágereket tartalmazott, a Friends Will Be Friends, A Kind of Magic vagy a Princes of the Universe a mai napig a pop rock rádiók kedvencei. Az One Vision is felkerült az albumra, és egyúttal a Vasmadarak című film dala lett[68]. A Who Wants to Live Forever című ballada nagyzenekari részeit egy a Királyi Filharmonikus Zenekarral vették fel az Abbey Road stúdióban, Michael Kamen vezényletével[69].

Ez volt az első lemezük, amely rögtön CD-n is megjelent, egy időben az LP-vel. A CD verzió három bónuszdalt tartalmazott.

Megállapodás szerint az A Kind of Magic és a Princes of the Universe dalokhoz Mulcahy készítette a videoklipet – utóbbiban szerepelt a Hegylakó főszereplője, Christopher Lambert is.

A lemezt követő Magic Tour ugyan csak Európában zajlott, mégis az együttes legsikeresebb és leghíresebb koncertturnéja lett. 26 állomáson összesen 1 millió nézőjük volt[70]. Július 27-én a budapesti Népstadionban is felléptek, ahol Mercury elénekelte a Tavaszi Szél Vizet Áraszt című népdalt (a koncertet filmre vették, és 1987-ben Live at Budapest címen megjelentették VHS-en, valamint mozikban is bemutatták). A koncerteken felvett dalokból még abban az évben megjelent a Live Magic koncertalbum, 1992-ben a Live at Wembley ’86 album, 2003-ban pedig a Live at Wembley Stadium DVD.

1987-ben Mercury a spanyol operaénekesővel, Monserrat Caballéval közösen jelentette meg a Barcelona albumot, Taylor pedig saját együttest alapított a Queen mellett, ez volt a The Cross[71]. Ekkoriban jelentek meg az első pletykák Freddie egészségi állapotáról, ám erről nyilatkozni senki nem volt hajlandó.

1989-ben jelent meg a The Miracle album. Ez volt az első lemezük, amelyen – egy közös döntés alapján – már nem jelölték külön a szerzőséget, hanem minden dalnál a Queent jelölték szerzőnek. Az együttes életművének legkönnyedebb, legpoposabb albuma lett, vezető kislemez, az I Want It All rögtön a 3. helyre került a brit kislemez-listán, és további sikeres slágereket tartalmazott: Breakthru, The Miracle és The Invisible Man.

Egy igazán „demokratikus” albumot akartunk, s mindannyian részt vettünk a zeneszerzésben is. Igazi csapatmunka volt, senki sem került előtérbe. Ez az egyik oka annak, hogy a Miracle ennyivel jobb album lett, mint például az A Kind of Magic volt.

— Brian May[72]

Mercury egészségi állapotában akkorra már szemmel látható változás állt be. Arcán akkorra már látható sebeket okozott a kaposi szarkóma, ezért barátja, Jim Hutton tanácsára borostát növesztett, hogy elrejtseí[54]. Megrendült egészségi állapotában nem vállalta a The Miracle albumot követő turnét, amely – tekintve, hogy az album listavezető volt Angliában – mind az együttes, mind a szaksajtó és mind közönség számára érthetetlen volt.

1990 novemberében az együttes lemezeinek Amerikai forgalmazási jogait megvásárolta a Hollywood Records 10 millió dollárért[24]. Nem sokkal az esemény után a kiadó az összes fontosabb Queen-albumot megjelentette CD lemezen. Ez az együttes Amerikai eladásainak ugrásszerű emelkedésével járt, sok lemezük ezután érte el a multi platina státuszt[73].

Az 1990-es évre Mercury állapota oly mértékben leromlott, hogy már kétséges volt, megjelenik-e újabb stúdióalbuma az együttesnek[54]. A felvételek azonban folyamatosan zajlottak, Mercury a tempójához szabva dolgozott addig, amíg képes volt. Így jelenhetett még meg az utolsó albumuk, az Innuendo. Vezető kislemeze, az Innuendo volt a harmadik angliai listavezető daluk, hat és félperces hosszával, váltakozó tempójával és stílusbeli keveredéseivel egyértelműen a Bohemian Rhapsodyt idézte meg[74]. Maga az album is visszatérés volt a 80-as évek pop rockjától a 70-es évek progresszív rockjához, bár a hangszerelés változatlanul a szintetizátoron alapult. A borítóját egy Grandville grafika alapján készítették el, hasonló stílusban készültek a kislemezek borítói is[75].

1991 októberében megjelent az együttes második válogatásalbuma, a Greatest Hits II. Amerikában 1992-ben jelent meg Classic Queen néven, a két album világszerte több mint 15 millió példányban kelt el. A Greatest Hits II a hetedik legkelendőbb lemez Anglia történelmében[60].

Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen.

— Freddie Mercury[72]

1991. november 23-án Mercury közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved, másnap, november 24-én elhunyt. Két nappal később szűk körben, zoroasztriánus szertartás szerint elhamvasztották, a hamvait pedig ismeretlen helyre szállították[76].

Halála után saját kérésére újra megjelentették kislemezen híres dalát, a Bohemian Rhapsodyt. Angliában dupla A-oldalas változatban jelent meg, másik oldalán a These Are the Days of Our Lives című dallal, és öt hétig vezette a slágerlistát. Amerikában is nagy sikere lett a dalnak, amelyet részben a Wayne világa című vígjátékban való elhangzásának köszönhet, a Billboard Hot 100 listán a második helyet érte el. A kislemez összes angliai bevételét, több mint egymillió fontot a Terrence Higgins Trustnek ajánlották[77].

1992. április 20-án a megmaradt tagok, és Mercury tisztelői, barátai megrendezték a Freddie Mercury emlékkoncertet. Az előadáson többek között részt vett David Bowie, a Metallica, Axl Rose és Slash, a Def Leppard, George Michael, Elton John, Annie Lennox, Roger Daltrey és Robert Plant[78]. A jótékonysági akciót több ország televíziós szolgáltatója élőben közvetítette. A befolyt 20 millió fontból megalapították a Freddie Mercury Phoenix Trust nevű AIDS ellenes szervezetet, amely a mai napig működik[79].

1993–2006
Freddie Mercury szobra Montreux-ben


1993-ban megjelent a Five Live középlemez, amely a Freddie Mercury emlékkoncerten George Michael által előadott dalokat, és egy Lisa Stansfielddel előadott duettet tartalmazott. A kiadvány az első helyet érte el Angliában.

Az együttes utolsó stúdióalbuma, a Made in Heaven 1995-ben jelent meg. Nem tartalmazott új dalokat, valójában az együttes múltjára alapult: Mercury, Taylor és May szólódalai, valamint az utolsó pillanatig Mercuryval csiszolt, de már a halála után befejezett dalok szerepeltek rajta. Az együttes egyik legsikeresebb stúdióalbuma lett, Angliában 2x Platina minősítést kapott, és világszerte 9 millió példányban kelt el.

1997-ben megjelent a Queen Rocks válogatáslemez, amely az együttes rockosabb dalait válogatta össze. Ezen egy új dal, a No-One but You (Only the Good Die Young) is helyet kapott. Ezután John Deacon visszavonult a zenéléstől, és az ezt követő projektekben sem vett részt[10].

1999-ben jelent meg a harmadik nagy válogatáslemezük, a Greatest Hits III. Ezen a lemezen más előadók, péládul Elton John, vagy Wyclef Jean dolgozták fel az együttes dalait.

2000-ben a Five nevű brit popegyüttes Taylorral és Mayjel együtt dolgozta fel a We Will Rock You című dalt, amely új megjelenésekor az első helyet érte el a brit slágerlistán.

May és Taylor zenei irányításával, Ben Elton történetével és Robert De Niro produceri közreműködésével 2002-ben mutatták be Londonban a Queen zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A jövőben játszódó, „rock színdarab” minden létező rekordot megdöntött az angol színházi világban, majd Oroszországban, Ausztráliában, Spanyolországban, Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban is színpadra vitték a Queen két tagjának személyes felügyelete mellett[80].

Brian May és Roger Taylor szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködött Nelson Mandela felkérésére a 46664 alapítvány AIDS-jótékonysági koncertsorozatának létrehozásában. Ennek keretében világszerte több szuperkoncertet rendeztek, ahol fellépőként is szerepeltek. Az első ilyen alkalommal, 2003-ban Fokvárosban három új Queen-dalt, a The Call, a Say It\\\'s Not True és az Invincible Hope című AIDS-témájú dalt is bemutattak a közönségnek.

Queen + Paul Rodgers
Fő szócikk: Queen + Paul Rodgers

2004. november 11-én az UK Music Hall of Fame díjkiosztón Taylor és May együtt zenéltek Paul Rodgerssel, a Bad Company és a Free egykori énekesével. A közös zenélés jól sikerült, ezért a három zenész 2005-ben együtt indult koncertezni Queen + Paul Rodgers néven[11]. A koncertek lejátszási listája nagyrészt a Queen életműre alapult, ezek mellett hangzott el pár Bad Company és Free dal. John Deacon nem kívánt részt venni a fellépéseken, helyette Danny Miranda játszott a basszusgitáron, valamint fellépett velük Spike Edney billentyűs és Jamie Moses gitáros is. Ugyancsak 2005-ben jelent meg a koncertet dokumentáló Return of the Champions koncertalbum és DVD.

2007. december 1-én jelent meg a trió első saját felvétele, a Say It’s Not True kislemez, amelyet Roger Taylor kifejezetten Nelson Mandela AIDS-tudatosság kampányához írt. A dal ugyan már a korábbi években is elhangzott koncerteken, de csak ekkor készültek el a stúdiófelvételei, amelyen mindhárman egy-egy versszakot énekeltek el. Hogy támogassák a kampányt, egy hónapig internetről szabadon letölthetővé tették a dalt[81].

2007-ben bejelentették, hogy hármasban stúdiófelvételeket kezdtek. Nyilatkozatok szerint Rodgers nem lett tagja a Queennek, csupán közös munkáról van szó, de az ő bluesos zenei világa is nagyban meg fogja határozni az új albumot[82]. 2008. március 20-án kiderült, hogy az új album a The Cosmos Rocks címet fogja viselni, és előreláthatólag 2008. szeptember 1-jén jelenik meg[12]. Ugyancsak 2008 őszére tervezik a lemezbemutató koncertet, melynek során október 28-án Budapesten is fellépnek[83].

Zenei stílusuk

Zenéjükre a kései 1960-as évek és a korai 1970-es évek rockzenészei voltak a legnagyobb hatással. Mindegyikük nagy tisztelője volt a Beatlesnek[84], korai nyilatkozataikban sokat emlegették a Pink Floydot[85], és maga a kiadó is az új Led Zeppelinként reklámozta az együttest[27], jól mutatva a zenéjük gyökereit. Jimi Hendrix, mint gitáros Mayre[86], és mint előadó Mercuryra is nagy hatással volt[87]. May egy nyilatkozata szerint a Queen II-n hallott rétegezett gitárharmóniákat a The Who inspirálta. Tovább árnyalta a zenei palettájukat Mercury opera iránti szenvedélye, valamint Liza Minelli[87] és Noel Coward[88] iránti tisztelete.

Az együttes rengeteg különféle stílusban alkotott dalokat, az albumaikon találhatók hard rock[27], heavy metal[27], glam rock[36], progresszív rock[36], art rock[36], funk rock[89] és R&B[13] művek, de egy-két dal erejéig még egyéb stílusokban is kísérletet tettek, mint a rockabilly[90], punk[91], progresszív metal, folk-rock[92], blues-rock[93] és a gospel[94].

Ének [
Freddie Mercury hangterjedelme


Nagyban meghatározta a zenei skálájukat a vokális teljesítményük: az együttest a könnyűzene történetének egyik legkimunkáltabb hangzású előadójának tartják[13][95]. Mivel Mercury mellett May és Taylor is énekes volt[96], a dalok többségében ők hárman adták a háttérvokálokat, kisebb részben csak Mercury vagy csak Taylor és May (Deacon maga azt nyilatkozta, nem énekelte a felvételeken), sok esetben többszörösen egymásra másolva a felvételeket. Közülük természetesen Mercury volt a legképzettebb énekes, Taylornak egyfajta rekedt blues-hangja volt, emellett ő énekelte ki gyakran a legmagasabb részeket, May pedig az alacsonyabb részeken énekelt jól. Taylor így nyilatkozott a hármójuk kórusáról: „Brian nagyon mélyre tudott lemenni, Freddie-nek nagyon erőteljes hangja volt középen, én pedig a magas hangokban voltam jó\\\"[forrás?]. Több esetben Taylor és May el is énekelték az általuk szerzett dalokat.
Hangszerelés

A dalaik alapvetően javarészt gitárra épültnek. Jellemző volt rájuk a rétegezett gitárhangzás, amely nagyrészt a The Who hatására vezethető vissza[32]. A gitárokat rendszerint May kezelte, a dalok többségén saját építésű Red Special gitárján játszott, ám akadtak kivételes esetek is, például a Crazy Little Thing Called Love-ban egy Fender Telecasteren játszott[97]. Jelentősek voltak a zongoraalapú dalok is, ezek főleg Mercury klasszikus zongora neveltetésének tudhatók be[98]A korai időkben mereven elutasították a szintetizátor használatát[99], később azonban ez is megjelent a hangszerelésben, nem egyszer a teljes ritmusszekció erre épült egy-egy dal esetében (lásd a Hot Space dalait), de nagyzenekari játékot is imitáltak vele, mint például az Innuendóban. A szintetizátorokat nagyrészt Mercury vagy May, továbbá a producerek, Reinhold Mack és David Richards kezelték.

Egy-egy szerző a saját művénél – ugyanúgy, ahogy el is énekelték a dalt – esetenként több hangszeren is játszott: így például Deacon elektromos zongorán a You’re My Best Friendben[100], May kérésére megtanult nagybőgőn pengetni a ’39-hez[101], Taylor elektromos gitáron és basszusgitáron a Fight From the Inside-ban[102], Mercury akusztikus gitáron a Crazy Little Thing Called Love-ban[103], May pedig zongorán a Father to Sonban[104].

A hangszeres megoldások az 1980-as évekre jelentősen leegyszerűsödtek, a legtöbb effektust szintetizátorral képeztek le.

Dalszerzés

A korai időkben általában elszigetelten dolgoztak a saját munkáikon, természetesen a felvételek során a tagok beleszólást kaptak a saját területük tisztázásába, például Brian May gyakran egyedül szerezte a gitárszólókat, ugyanakkor volt arra is eset, hogy pontról pontra Mercury elmondása alapján kellett eljátszania (például a Princes of the Universe esetében). Az esetek többségében a megjelölt szerző írta a szövegeket, ő hozta a dal alapötletét, és a zenéjét is nagyrészt ő írta. Ritkán volt példa arra is, hogy egy dal zenéjét többen írták (például az A Kind of Magic szerzője Taylor volt, de Mercury is belesegített a dallamba, ennek ellenére nem jelölték a közreműködését), vagy hogy mindannyian adtak ötleteket hozzá (a Friends Will Be Friends Deacon ötletére épül, és mindannyian adtak ötleteket hozzá, de Deacon csak Mercuryt jelölte társszerzőnek). Az 1980-as évek közepére egyre többet dolgoztak egymás dalain, az 1985-ös One Vision volt az első valóban mind a négyük által szerzett dal[105][106]. Az 1989-es The Miracle és az 1991-es Innuendo albumokon már nem jelölték külön a szerzőséget – bár ez nem jelentette ténylegesen azt, hogy minden dalt együtt szereztek, később nagyvonalakban kiderült, hogy melyik dalt ki írta –, sokkal inkább a személyes feszültségek elkerülésére szolgált[72].

Dalszövegek

Dalaikat általánosságban nem jellemezték összefüggő rendszerű dalszövegek, bár az első két album ilyen tekintetben nagyobb egységességet mutat. A Queen album Mercury által szerzett dalaiból három keresztény vallási témákat érint: a Liar egy gyóntatópaphoz szóló monológ, a Great King Ratben valláskritikus mondat hangzik el (ne higgy el mindent, amit a Bibliában olvasol!), a Jesus pedig Jézus Krisztus legendájából emel ki egy részletet. A Queen II album dalainak szövegei erős misztikus és mesés befolyással rendelkeznek[107]. A Seven Seas of Rhye című dalban szó esik a Freddie által kitalált Rhye királyságról is[108], és bár szó szerinti említése csak az következő album Lily of the Valley dalában történik, egyes vélemények szerint az egész Queen II album hangzását ez a misztikus világ befolyásolja[109].

Roger Taylornak a korai időkben visszatérő témája volt a fiatalok lázadása, amelyet több dalában (I’m in Love with My Car, Tenement Funster, Sheer Heart Attack), hasonló témája volt Brian Maynek az apa fiú kapcsolat (Good Company, Father to Son) és a fitalakor nosztalgiája (White Queen, Some Day One Day, All Dead, All Dead).

Az 1980-as években több társadalmi problémákat kutató dalt írtak, ilyenek voltak a White Man, amely az amerikai indiánok múltját idézte fel[44], a Hammer to Fall, amely a világpolitika feszült helyzetére utalt, az Is This the World We Created..?, amely a világ halandóságát mutatja be, a Live Aid hatására írt One Vision, amely az együttes jövőbe való hitét fejezte ki, vagy a Scandal, mely a bulvársajtó tolakodását sérelmezte.

Producerek

Az együttes hangzását jelentős mértékben befolyásolták a producereik. Roy Thomas Bakerrel az 1973-as első albumtól az 1975-ös A Night at the Operáig dolgoztak együtt. Baker egyértelmű hatását mutatják a rétegezett vokálok, vagy a három felvételről egybemásolt basszusszólamok[110]. Deacon egyszer úgy nyilatkozott, hogy ő vezette be az együttest a stúdiótechnika rejtelmeibe[111]. 1976 és 1977 során producer nélkül dolgoztak, majd az 1978-as Jazz albumon újra Baker volt a társproducer. Az 1980-tól 1986-ig dolgoztak Reinhold Mackkel. Az ő közreműködése is szerepet játszott az együttes új, funk és R&B elemekkel tűzdelt stílusának kialakulásában. Nyilatkozatok szerint olyan módszerekkel ismertette meg az együttest, amelyek Baker hagyományos látásmódjától messze voltak[112]. Gyakran kezelte a felvételeken a szintetizátort. David Richards 1986-tól 1995-ig volt a producerük, ő az akkoriban az együttes tulajdonában lévő Mountain stúdió hangmérnöke volt. Elődeihez képest kisebb hatással volt az együttesre, ugyanakkor több dalban játszott különféle hangszereken, és a tagok szólóalbumainál is segédkezett.

Hatásuk a könnyűzenére

Az együttes meglehetősen korlátozott keretek között érte el a népszerűségét: ugyan Angliában mindvégig sikeresek voltak, Amerikában mérsékelt eladásokkal rendelkeztek (multi-platinalemezeket is csak az 1991-es Hollywood Records által kiadott újramixelt albumok értek el). A szaksajtó általában vegyesen fogadta az albumaikat, a kritikusok gyakran nevezték túlprodukáltnak és ódivatúnak a zenéjüket. Különösen rossz kapcsolatuk volt a Rolling Stone magazinnal, egyik kritikájuk fasiszta együttesként írta le a Queent[51], és az újság címlapján sem szerepeltek soha. Angliában mindvégig jobban fogadták a zenéjüket, 1977-ben a Bohemian Rhapsody-t az utóbbi 25 év legjobb kislemezének szavazta meg a BPI, az albumaik rendre arany és platinalemez minősítést kaptak, Greatest Hits kiadványuk pedig a legkelendőbb angliai lemez lett. Mercury halála után valamelyest enyhült a kritika szigora feléjük, és elismerték úttörő mivoltukat. 2003-ban a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albumának listáján az A Night at the Operát is felsorolták[41], a 2004-es minden idők 500 legjobb dalának listán helyet kapott a Bohemian Rhapsody[40] és a We Will Rock You[49], Brian Mayt pedig a 39. helyre sorolták minden idők 100 legjobb gitárosának listáján[113].

Több későbbi előadónak jelentős inspirációt jelentett életművük, ezek például: Green Day[114], Metallica[115], George Michael[116], The Smashing Pumpkins[117], Def Leppard[118], Nirvana[119], Radiohead[120], Guns N’ Roses[121], Iron Maiden[122], Foo Fighters[123], Sweet[124], Extreme[125], Boston[126], The Killers[127]Scissor Sisters[128], Queensrche[129].

Hatásuk a populáris kultúrára

A Queen zenéjének jelenléte a populáris kultúrában megkérdőjelezhetetlen, ami részben a „fogyasztható” dallamoknak, részben a sokrétű értékek kifejezésnek köszönhető. Legismertebb dalaik közé tartozik a We Are the Champions, ami a világ nagyrészén nemhivatalos győzelmi himnuszként szolgál, a We Will Rock You, amely rockinduló lett, a The Show Must Go On, amely a legnépszerűbb lírai daluk, temetésekkor gyakran választják kísérőzenének[130] és az I Want to Break Free, amely a szabadságvágy kifejezése, például Dél-Amerikában a nemzeti ellenállás himnusza lett.

Kifejezetten filmekhez írt dalaikon kívül (a Flash Gordon album, az A Kind of Magic album egyes dalai) számos dalukat használták fel különböző filmekben. A teljesség igénye nélkül: a One Vision a Vasmadarak, You\\\'re My Best Friend a Szakíts, ha bírsz, a Somebody to Love az Ella Enchanted, a We Will Rock You a Lovagregény, az Under Pressure az Édesek és mostohák, a The Show Must Go On a Moulin Rouge, a Bohemian Rhapsody a Wayne világa és egy Bohemian Rhapsody paródia a Haláli fegyver című filmben hangzott el.[131] A Jóbarátok című vígjátéksorozat egy részében Ross a We Will Rock You átköltött változatát mondta fel az üzenetrögzítőjére (We will, we will, call you back).

Hasonló gyakorisággal hallhatók dalaik egyes reklámok alatt, mint például többek közt a Ballantines whisky (Innuendo) a Pepsi Cola (a We Will Rock You, Britney Spears, Pink és Beyoncé feldolgozásában[132]), Coca Cola C2 üdítőital (az I Want to Break Free jócskán átdolgozva[133]) az Aiwa hangrendszer (Another One Bites the Dust) [134], a Renault Megane (One Vision) [135], és a Mountain Dew üdítőital (Bohemian Rhapsody paródia [136]) reklámai alatt. Ezek az átdolgozások nem mindig nyerték el a rajongók tetszését, a Pepsi reklámot még John Deacon is elítélte, ennek ellenére bizonyítják az együttes dalainak jelenlétét a modern populáris kultúrában.

Népszerűségüket bizonyítja az a 2005-ös megállapítás, mely szerint minden előadónál többet töltöttek el az angol slágerlistákon. A Guinness Rekordok Könyve szerint az eddig csúcstartó Beatlest (1293 hét) is megelőzték (1322 héttel)[137]. A Greatest Hits lemezük csak Angliában 5,4 millió példányban fogyott, megelőzve a Beatles Sgt. Pepper\\\'s Lonely Hearts Club Band-jét is a legkelendőbb angliai album lett. A Greatest Hits II lemez a hetedik lett 3,6 millió eladott példánnyal[138].



Élő előadások

A zenekar talán élő előadásai miatt volt a leghíresebb, ez leginkább a frontember Freddie Mercury előadásmódjának volt köszönhető. Mercury rendkívül karizmatikus és nagy tehetségű előadóként[139][140], képes volt tömegeket feltüzelni, nem véletlen, hogy Kurt Cobain, a Nirvana énekese is hivatkozott rá búcsúlevelében[141], és a Queen Live Aid koncerten előadott 20 percét minden idők legjobb élő előadásának szavazták meg[142].
Egy 1984-es koncerten
Egy 1984-es koncerten

Előadásmódja az évek múltával vált profibbá, ezzel párhuzamosan az „élő” énekhangja megkopott, így a hangszínbeli különbségeket a profizmusával egyenlítette ki. Jellemző attrakciói voltak a mikrofonállvánnyal való gitározás, a gitárszólók során gyakran versenygitározott Brian May-jel, a koncertek megszokott részévé vált a közönséggel való énekpárbaja [143], a nárcisztikus és extravagáns mozgáskultúra, és a refrén közönséggel való énekeltetése (például a We Will Rock You esetében). Ezt az energikus előadásmódot Mercury kedvenc zenésze, Jimi Hendrix inspirálta.

Mercuryn kívül a zenészek közül senki nem volt túl aktív a koncerteken, egyedül Brian May esetleges gitárszólói jelentenek kivételt, ezek esetenként akár 10 percesre is elnyúlhattak.[144] Ezenkívül viszont sem ő, sem John Deacon nem tűnt ki a színpadon, helyet hagyva Mercury teátrális előadásának.

Technikai szempontból mindig haladtak a korral, a Korona nevű, 5000 font súlyú fénytechnikai berendezés sokáig egyedülálló volt a koncertek történetében. A Queen koncertjein elsőnek alkalmaztak kivetítőt is, például a Bohemian Rhapsody élőben nehezen előadható opera-szekciójának magnóról való bejátszása közben a híres videoklipből idéztek képeket.

Élő előadásaikkal kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a Queen volt az első nagyobb rockzenekar, amely a Dél-Amerikai országokban stadionturnéra vállalkozott. Bár sok kritikát kaptak ezért, zenetörténeti érdemük, hogy ezt a nyugati rockzene számára még ismeretlen területet megnyitották a többi zenekar számára (és fordítva is: az ismeretlen nyugati zenét úttörőként megismertették a dél-amerikai lakosokkal).

« bezár

1991 – Innuendo #1 UK, #30 U.S.
1995 – Made in Heaven #1 UK, #58 U.S.

Koncert- és válogatásalbumok

Koncertalbumok

1979 – Live Killers #3 UK, #16 U.S.
1986 – Live Magic #3 UK
1992 – Live at Wembley \'86 #2 UK, #53 U.S.
1993 – Five Live EP #1 UK, #30 U.S.
2004 – Live at the Bowl #20 UK
2005 – Return of the Champions #12 UK, #84 U.S.

Válogatásalbumok

1981 – Greatest Hits #1 UK, #14 U.S.
1991 – Greatest Hits II #1 UK
1992 – Classic Queen #4 U.S.
1997 – Queen Rocks #7 UK
1999 – Greatest Hits III #5 UK
2006 – Stone Cold Classics #7 UK

« bezár