A Bon Jovi eddig 10 stúdióalbumot (Bon Jovi, 7800° Fahrenheit, Slippery When Wet, New Jersey, Keep The Faith, These Days, Crush, Bounce, Have a Nice Day, Lost Highway), két váligatásalbumot (Cross Road - The Best of Bon Jovi, This Left Feels Right), egy koncertalbumot (One Wild Night Live 1985-2001) és egy 4 CD-s „box set”-et (100 Million Bon Jovi Fans Can\\\\\\\\\\\\\\\'t Be Wrong) adott ki. 2007. június 18-án jelent meg 10. stúdióalbumuk, a Lost Highway. A Bon Jovinak a Slippery When Wet című albumából kelt el a legtöbb. Eddig hét listavezető albumuk volt a European Chartson, hat a World Chartson, kettő Amerikában és öt az Egyesült Királyságban, valamint még sok No.1 albuma, többek közt Ausztráliában, Japánban, Kanadában és Németországban.

A csapat 2007-ben megnyerte első Grammy-ét \\\\\\\\\\\\\\\"A Legjobb Országos Együttműködésért\\\\\\\\\\\\\\\" a \\\\\\\\\\\\\\\"Who Says You Can\\\\\\\\\\\\\\\'t Go Home\\\\\\\\\\\\\\\"-mal - a díjátadásra 2007. február 11-én került sor. A Bon Jovi ezt megelőzőleg jelölve lett két másik Grammy díjra, mindkettő a 2000-es bombasikerű számukért, az It\\\\\\\\\\\\\\\'s My Life-ért.

Az együttes tagjai
* Jon Bon Jovi(aki a világ minimum egyik legdögösebb pasija) – vezető énekes, gitár, szájharmonika, zongora
* Richie Sambora – vezető gitár, ének,
* David Bryan – billentyűk, szintetizátorok, ének
* Tico Torres – dobok, cintányérok, egyéb ütős hangszerek
* Hugh McDonald – basszusgitár, ének (1995-től - 2004 ig)
* Alec John Such – 1983–1994-ig basszusgitár, ének (Hugh McDonald elődje)
A vezető énekes, Jon Bon Jovi (eredeti neve: John Francis Bongiovi) tizenhárom éves volt, amikor elkezdett zongora és gitár leckéket venni szomszédjától, Al Perinello-tól. Ugyanennyi idős volt, mikor megalapította első bandáját a Raze-t (ejtsd: réiz, jelentése: rombolás/lerombol). John beiratkozott egy fiúkból álló, katolikus iskolába: a St. Joseph Középiskolába a New Jersey-i Metuchenben, de szülei ellenvetése miatt otthagyta; inkább egy normális középiskolába akart járni. ågy beiratkozott a Sayreville-i Háborús Emlékműves Középiskolába. John 16 éves volt, amikor találkozott David Bryan-nel (született nevén: David Bryan Rashbaum) és megalapították 12-tagú bandájukat, az Atlantic City Expressway-t. New Jersey klubjaiban játszottak, még akkor is, ha kevésbé jelentős csapatnak számítottak. A még mindig tizenéves John játszott a John Bongiovi And The Wild Ones-ban is. Szintén New Jersey klubjaiban zenéltek, mint például a \\\\\\\\\\\\\\\"The Fast Line\\\\\\\\\\\\\\\"-ban, ezzel alkalmuk nyílt ismert műsorokat adni abban a térségben.

1982 nyarán, az iskola vége felé, félállásban dolgozva egy cipőboltban, John kapott egy állást a Power Station Studios-nál, ami egy Manhattan-i, hangfelvételekre alkalmas hely. Itt a fiú unokaöccse, Tony Bongiovi (eredeti betűzés szerint) dolgozott, mint birtokostárs. Bár John számos demo-felvételt készített (beleértve az egyiket Billy Squier előadásában), majd ezeket kiküldte sok rekord társulathoz – minden siker elkerülte őt.

1983-ban John meglátogatta a helyi rádióállomást, a WAPP 103.5FM-et (\\\\\\\\\\\\\\\"Az Alma\\\\\\\\\\\\\\\") a New York-i Lake Success-ben. Majd ott közvetlenül beszélt a D.J.-vel, Chip Hobart-tal, aki ajánlotta John-nak, hogy hagyja a WAPP-nak a \\\\\\\\\\\\\\\"Runaway\\\\\\\\\\\\\\\" című dalát, mint e helyileg itt felnőtt tehetség összeállított kislemezét. John ellenkezett, de végül odaadta nekik a dalt, amit studió-zenészekkel vett fel. A studió-zenészek, akik segítettek felvenni a \\\\\\\\\\\\\\\"Runaway\\\\\\\\\\\\\\\"-t, ezen a néven voltak ismertek: \\\\\\\\\\\\\\\"The All Star Review\\\\\\\\\\\\\\\". Tagjaik:

* Dave Sabo (gitár)
* Tim Pierce (gitár)
* Roy Bittan (billentyűk)
* Frankie LaRocka (dobok)
* Hugh McDonald (basszusgitár)

A dalt elkezdték játszani a New York-i metro térségben, aztán más testvérállomások folytatták ezt a tevékenységet több fontosabb piacon. Hirtelen minden A&R hanglemez kiadó, amelyekhez a hallható dal demoja lett leadva, mind tülekedtek, hogy kitalálják, ki lehet ez a névtelen előadó. A WAPP egy tárlót csinált -- \\\\\\\\\\\\\\\"Bon Jovi elszántan keres egy bandát\\\\\\\\\\\\\\\". A banda leendő tagjai már összefutottak egymással korábban, de a jelenlegi felállás nem jött össze egészen 1983 márciusáig. Bon Jovi felhívta David Bryan-t, aki sorjában hívta a basszistát, Alec John Such-ot és a tapasztalt dobost, Tico Torres-t.

Első csapásra a főbb gitár Bon Jovi szomszédja volt, Dave Sabo (közismertebben \\\\\\\\\\\\\\\"A Kígyó\\\\\\\\\\\\\\\"), aki később a Skid Row csapatot fabrikálta össze. Egyik este, egy show után Richie Sambora megtalálta Bon Jovit a színpad mögött és elmondta neki, hogy szerinte neki kellene lennie a gitárosnak. Bon Jovi nem sokat tétovázott, szinte azonnal le is íratta őt, de mondta neki, hogy tanulja meg az anyagot és mutasson egy próbát. Sambora igen hamar tudta, mit kell játszania, majd Jon teljesen le volt nyűgözve a fiú előadásától; abban a pillanatban, Richie Sambora lett a banda fő gitárosa és ezzel egy dinamikus zenei duó született meg.

Még a csatlakozása előtt, Richie Sambora Joe Cocker-rel turnézott együtt a \\\\\\\\\\\\\\\"Mercy\\\\\\\\\\\\\\\" nevezetű bandában és még eközben kapott egy hívást egy meghallgatásra a \\\\\\\\\\\\\\\"Kiss\\\\\\\\\\\\\\\"-hez. Ám szintén közreműködött még a \\\\\\\\\\\\\\\"Message\\\\\\\\\\\\\\\" banda Lessons című albumához, amit újból kiadtak a Long Island Records jóvoltából 1995-ben. A \\\\\\\\\\\\\\\"Message\\\\\\\\\\\\\\\" eredetileg Led Zeppelin Swan Song Records-jához volt írva, bár az albumot sosem adták ki.

Tico Torres szintén egy tapasztalt zenész volt, felvételeket készítve Miles Davis-szel és élőben zenélve az \\\\\\\\\\\\\\\"Operaház fantomjában\\\\\\\\\\\\\\\", a The Marvelettes-szel és Chuck Berry-vel. Játszott 26 felvételen és megelőzőleg még közreműködött a Franke and the Knockouts felvételeinek elkészítésében is (egy Jersey-i banda slágerekkel, a korai 1980-as évekből).

David Bryan egy természetes újonc volt. Kilépett az együttesből, amit ő és Bon Jovi találtak ki, és kollégiumba ment tanulmányai érdekében. Míg a ott volt, rájött, hogy egész idejét a zene hajszolásával akarta tölteni, így végül felvették a Juilliard Iskolába, a tekintélyes New York-i zeneiskolába. Amikor Bon Jovi felhívta őt és elmondta, hogy rakjanak össze egy bandát és tegyenek egy felvételi alkut; minthogy ez majdnem valósággá vált, Bryan követte Bon Jovi vezetését.

A Bon Jovi felállás, ami nem változott egy évtizedig, az a következő volt:

* Jon Bon Jovi (ének, ritmusgitár)
* Richie Sambora (fő gitár, háttérének)
* David Bryan (billentyűk, háttérének)
* Tico Torres (dobok, ütőhangszerek)
* Alec John Such (basszusgitár, háttérének)


Atlantic és a Mercury jött szólni. Mihelyt Jon Bon Jovi összekovácsolta bandáját, elkezdett játszani bemutatókon és megnyílt, mint egyfajta helyi tehetség, kaptak egy lehetőséget Derek Shulman-tól, egy felvételi igazgatótól, aki leigazoltatta Johnt a Mercury Records-hoz, ami a PolyGram társaság egyik része. John Bongiovi ezután megváltoztatta vezetéknevét, egészen pontosan lecserélte a Bongiovi \\\\\\\\\\\\\\\"gi\\\\\\\\\\\\\\\" betűit, és helyette berakott egy \\\\\\\\\\\\\\\"j\\\\\\\\\\\\\\\"-t. Viszont nem hagyta keresztnevét sem változatlanul, hiszen a John \\\\\\\\\\\\\\\"h\\\\\\\\\\\\\\\"-ját elhagyta, így ezek után már Jon Bon Jovi-ként emelkedett ki.

Az új menedzserük, Doc McGhee segítségével, 1984. január 21-én kiadhatták bemutatkozó albumukat, a Bon Jovit. Az Egyesült Államokban aranylemezzé vált (több, mint 500.000-et adtak el belőle), de még az Egyesült Királyságban is megvásárolható volt. Az együttes máris ott találta magát a Madison Square Garden-i ZZ Top koncertjén, mint nyitóelőadók (még mielőtt első albumukat kiadták volna), de így volt ez Európában, a Scorpions és a Kiss társaságában is. Ám ugyanakkor még az [[American Bandstand]] zenei TV-műsorban is megjelenhettek.
Atlantic és a Mercury jött szólni. Mihelyt Jon Bon Jovi összekovácsolta bandáját, elkezdett játszani bemutatókon és megnyílt, mint egyfajta helyi tehetség, kaptak egy lehetőséget Derek Shulman-tól, egy felvételi igazgatótól, aki leigazoltatta Johnt a Mercury Records-hoz, ami a PolyGram társaság egyik része. John Bongiovi ezután megváltoztatta vezetéknevét, egészen pontosan lecserélte a Bongiovi \\\\\\\\\\\\\\\"gi\\\\\\\\\\\\\\\" betűit, és helyette berakott egy \\\\\\\\\\\\\\\"j\\\\\\\\\\\\\\\"-t. Viszont nem hagyta keresztnevét sem változatlanul, hiszen a John \\\\\\\\\\\\\\\"h\\\\\\\\\\\\\\\"-ját elhagyta, így ezek után már Jon Bon Jovi-ként emelkedett ki.

Az új menedzserük, Doc McGhee segítségével, 1984. január 21-én kiadhatták bemutatkozó albumukat, a Bon Jovit. Az Egyesült Államokban aranylemezzé vált (több, mint 500.000-et adtak el belőle), de még az Egyesült Királyságban is megvásárolható volt. Az együttes máris ott találta magát a Madison Square Garden-i ZZ Top koncertjén, mint nyitóelőadók (még mielőtt első albumukat kiadták volna), de így volt ez Európában, a Scorpions és a Kiss társaságában is. Ám ugyanakkor még az [[American Bandstand]] zenei TV-műsorban is megjelenhettek.A fordulópont akkor következett be, amikor behozták Desmond Child dalszerzőt a harmadik albumukhoz, a Slippery When Wet-hez. Child segítségével írták sok slágerüket a lemezen, valamint jövőbeli albumaikon, így a banda megütötte a szuper-hírnevet az egész világon dalaikkal, mint például a \\\\\\\\\\\\\\\"You Give Love a Bad Name\\\\\\\\\\\\\\\", \\\\\\\\\\\\\\\"Livin\\\\\\\\\\\\\\\' On A Prayer\\\\\\\\\\\\\\\" és \\\\\\\\\\\\\\\"Wanted Dead or Alive\\\\\\\\\\\\\\\". Jon Bon Jovi elmondta, hogy az album a mindenhol megtalálható útmenti figyelmeztető tábláról kapta nevét, de Bryan a következőt állította: \\\\\\\\\\\\\\\"A felvételek közben mi sűrűn jártunk sztriptíz klubba, ahol hihetetlenül jól kinéző lányok fröcskölték vízzel és szappanozták egymást. ågy teljesen \\\\\\\\\\\\\\\"csúszóssá\\\\\\\\\\\\\\\" váltak, annyira, hogy nem tudtad megfogni őket, ha igazán rossz akartál lenni. \\\\\\\\\\\\\\\'Slippery when wet!\\\\\\\\\\\\\\\' (csúszós, ha nedves!) kiáltotta valamelyikünk, és már azonnal tudtuk: ez lehetne a címe az új albumunknak! Eredetileg kimentünk, hogy készítsünk egy képet néhány nagy kebelről, olyan igazán nagyokról, a borítóra; de amikor a PMRC (egy erkölcsös bizottság Tipper Gore irányítása alatt, aki az egykori amerikai alelnök, Al Gore felesége) ezt megtudta, nagy bajba kerültünk. Szóval egy jóval tisztességesebb borítót csináltunk belőle.\\\\\\\\\\\\\\\"

1986. augusztus 18-ai megjelenése óta, több, mint 26 millió példányban lett eladva világszerte. Az ezt követő turnén, az énekesnek, Bon Jovinak kezdtek problémái adódni hangjával. A rendkívül magas hangok és a könyörtelen tempó állandóan hangja károsodásával fenyegette. Egy \\\\\\\\\\\\\\\"hangedző\\\\\\\\\\\\\\\" segítégével átvészelte a turnét. Bon Jovi azóta lejjebb tette a mércét a hangokat illetően.

A Slippery When Wet-et még Steven Tyler – az Aerosmith énekese – is elismerte. A pólók és egyéb termékek pillanatok alatt elfogytak a boltokban. Így a Bon Jovi megalapozta a jövőjét a sikereket illetően.
New Jersey (1988)
New Jersey (1988)
A Bon Jovi új albuma, a New Jersey, 1988. szeptember 13-án jelent meg. Az album nagyon hamar elkészült a Slippery When Wet turné után, mert a banda be akarta bizonyítani, hogy ők nem csak egy \\\\\\\\\\\\\\\"egy-slágeres csoda\\\\\\\\\\\\\\\". Az eredményül létrejött lemez egy rejongói kedvenc, egy pop-rock mestermű, és egy óriási profitszerző siker, az igazi slágerekkel, mint például \\\\\\\\\\\\\\\"Bad Medicine\\\\\\\\\\\\\\\", \\\\\\\\\\\\\\\"Lay Your Hands On Me\\\\\\\\\\\\\\\" és \\\\\\\\\\\\\\\"I\\\\\\\\\\\\\\\'ll Be There For You\\\\\\\\\\\\\\\", melyek még mindig éjjeli és rendíthetetlen számok az élő repertoárjukban. A New Jersey egy átütő siker volt és ez lett az első hard rock album, mely öt top-slágert hozott világra: \\\\\\\\\\\\\\\"Bad Medicine\\\\\\\\\\\\\\\" és \\\\\\\\\\\\\\\"I\\\\\\\\\\\\\\\'ll Be There For You\\\\\\\\\\\\\\\" – mindkettő No.1, és \\\\\\\\\\\\\\\"Born To Be My Baby\\\\\\\\\\\\\\\" (#3), \\\\\\\\\\\\\\\"Lay Your Hands on Me\\\\\\\\\\\\\\\" (#7) és a \\\\\\\\\\\\\\\"Living In Sin\\\\\\\\\\\\\\\" (#9) kerekedett ki a listáról. A \\\\\\\\\\\\\\\"Blood On Blood\\\\\\\\\\\\\\\" szintén nagyon közkedvelt a rajongók között. Az album ki lett segítve video kiadásokkal, mint a New Jersey: The Videos és Access All Areas, valamint a hatalmas 18-hónapos turné, eredetileg The Jersey Syndicate Tour-nak plakátozva. 1989-ben a banda jelölve volt a Moszkvai Zene Béke Fesztiválra. Bár az együttes nagy sikereket ért el, a New Jersey majdnem az együttes végéhez vezetett, amiért túl korán visszakozott a Slippery When Wet-es nehéz turnézás után. Ez az állandó életmód majdnem elpusztította az erős kötést Jon Bon Jovi és Richie Sambora között. Ahogyan az említve lett a Behind The Music-ban, a banda tagjai megjegyezték, hogy a turné végén mindegyik tag útja elválik egymástól. Ez idő alatt volt, hogy Sambora felajánlotta a vezető énekes pozíciót Billy Rogers-nek, aki az Ike Turner-rel készült dalról ismert: \\\\\\\\\\\\\\\"I\\\\\\\\\\\\\\\'m Blue\\\\\\\\\\\\\\\". Akárhogyis, a banda átment ezen az időszakon is, és egy egészséges hasadáson jutottak keresztül, amíg a következő albumuk stúdiói erőfeszítéseihez hozzáláttak volna. Napjainkig az albumot 18 millió példányban adták el.

1989 szeptemberében Jon és Richie egy szál gitárral a kezükben, kényelmesen egy-egy széken ülve előadták a \\\\\\\\\\\\\\\"Livin\\\\\\\\\\\\\\\' On a Prayer\\\\\\\\\\\\\\\"-t és a \\\\\\\\\\\\\\\"Wanted Dead or Alive\\\\\\\\\\\\\\\"-ot, így az MTV az előadás hatására elindította az Unplugged sorozatot. Vagyis a napjainkban is tartó Unplugged őrületnek nem más, mint a Bon Jovi a \\\\\\\\\\\\\\\"szülőatyja\\\\\\\\\\\\\\\".1990-ben Jonnak megemlítette a Vadnyugat fiai 2 (Young Guns II) rendezője, hogy a híres Wanted Dead Or Alive című dalt felhasználná a filmhez, mint betétdalt. Ám Jon inkább írt hozzá külön egy dalt, Blaze Of Glory (a dicsőség lángja) címmel, ami nagy sikert hozott a filmnek és Jonnak egyaránt. Hogy tényleg a filmhez lett írva a dal, arról ez a sor is tanúskodik: \\\\\\\\\\\\\\\"Call me young gun...\\\\\\\\\\\\\\\" vagyis \\\\\\\\\\\\\\\"Hívj a vadnyugat fiának...\\\\\\\\\\\\\\\". (A Blaze Of Glory gyökerei egészen 1980-ba húzódnak vissza, vagyis Jon már rendelkezett egy \\\\\\\\\\\\\\\"sablonnal\\\\\\\\\\\\\\\".) Ezt a dalt elsősorban az 1990-ben kiadott, az egyszerűség kedvéért Blaze Of Glory-nak elnevezett albumon találhatjuk meg 3. számként. Szintén ismert még a Miracle című szám. Mindkettőhöz forgattak klipet. (A Miracle videójában felismerhetjük a Jóbarátokból és a Joey sorozatból közkedvelt Matt LeBlanc-ot. Szokásához híven itt is egy lánnyal találkozik, majd a szám végén elviszi a motorján.) Az album nagyon rövid, mindössze 11 szám van rajta, de az utolsó alig több 1 percnél, nincs is szövege, olyan mintha egy film kezdődne. Egyébként Jon egy körülbelül 16 másodperces szerepet kapott a filmben; egy rabot játszott.

1991-ben Richie Sambora-t inspirálta Jon előző évi albuma, így ő is készített egyet Stranger In This Town (Idegen ebben a városban) címmel, amit szeptemberben adott ki. Ezen albumról a címdalból és a Ballad Of Youth-ból készült klip, valamint ezek lettek játszva a rádióban.Ezek után 1992. november 3-án kiadták a még ma is nagysikerű albumukat, a Keep The Faith-et (Örizd a hitet). A 12 számon kívül Amerikában még egy 13. bónusz számot is fellelhettünk, a Save A Prayer-t. Az akkori lányok megőrültek Jonért, főleg, mert levágatta a haját, kerek, fekete napszemüveget viselt, így gyakorlatilag új divatot teremtett a fiatalok és a Bon Jovi fanok körében. Mivel már egy halom pénz a rendelkezésükre állt, a címdalból még \\\\\\\\\\\\\\\'92-ben (az album megjelenése előtt!), a többiből a \\\\\\\\\\\\\\\'93-as évben készítettek videót. Több, mint a fél albumból. Sorra: I Believe, Keep The Faith, I\\\\\\\\\\\\\\\'ll Sleep When I\\\\\\\\\\\\\\\'m Dead, In These Arms, Bed Of Roses, If I Was Your Mother és Dry County. Ez utóbbinál aligha talál az ember hosszabb számot, ugyanis 9 perc 52 másodperc hosszúságában, de egyben egy nagyon elismert dal is. Hossza miatt egyértelműen szükség volt a rövidítésére, de az I Believe számuk videóját is lerövidítették, pedig az egy nagyon élvezhető szám. A Keep The Faith album szemmel láthatóan kasszasiker volt. Az 1993-as hosszú turné után eljött végre az ideje, hogy a banda készítsen egy \\\\\\\\\\\\\\\"best of\\\\\\\\\\\\\\\" albumot. Ez így is történt.1994. október 18-án a Bon Jovi kiadta a Cross Road – The best of Bon Jovi (Cross road = keresztút) című albumát. Az album egyes dalai változtak szerte a világon, de általában az eredeti kiadás a legjobban ismert. Ez az album összesen 15 számot hordozott magával, ebből 13 válogatás a banda eddig megjelent albumairól; a maradék kettő, a Someday I\\\\\\\\\\\\\\\'ll Be Saturday Night és az Always a Cross Road-ra lett írva. Ezek közül is inkább az Always a közkedveltebb, sokan még ma is a Bon Jovi legjobb dalának tartják. Érdekes, hogy a Cross Road összes számának – kivéve a Never Say Goodbye-nak – van klipje. Mint ahogy ez lenni szokott, az együttes már indult is koncerteket adni. Sajnos alig pár nappal az album megjelenése után, Alec John Such úgy döntött, hogy otthagyja a Bon Jovit 10 kemény év után. Jon egy interjúban elmondta, hogy nem lepődött meg ezen, mert Alec már korábban is tervezte ezt a lépést, szóval nem érte akkora csapás. Ettől függetlenül kellett valakit keresni basszusgitárosnak, mert így nem tudnak tovább zenélni. Találtak is. Nem mást, mint Hugh McDonald-ot, aki még a mai napig is a bandánál pengeti a húrokat (igaz, nincs leszerződtetve a Bon Jovihoz, ezért nem láthatjuk egyik képen sem).Mikor a naptárban az 1995-ös évben a június 27-éhez lapoztunk, megjelent a Bon Jovi új albuma, mint These Days (Mostanában/Napjaink/Ezek a napok). Az albumon lévő számok közül talán a legnagyobb sikert a This Ain\\\\\\\\\\\\\\\'t A Love Song (3. szám) című dal aratta, hiszen a legtöbb országban a toplisták élén lehetett hallani. Ám az album első öt dala is ért el sikereket. Így a Hey God, a Something For The Pain, a These Days és a Lie To Me is hallható volt a rádiókban, de a TV-ben is lehetett látni klipjeiket, bár a címdal videóját csak 1996-ban forgatták, belevéve a turné eseményeit. Talán a legismertebb koncertjük, amit még az album megjelenése előtt adtak 1995. június 25-én, a londoni Wembley Stadion-i, amit 1995 vége felé kiadtak videókazettán. A These Days album megjelenését leginkább Jon \\\\\\\\\\\\\\\"Moonlight & Valentino\\\\\\\\\\\\\\\" című filmbeli szerepe ösztönözte. Részben ennek a filmnek köszönheti az album azt a gyengéd és a Bon Jovi eddigi zenetörténelmén újító hangzási stílusát. Tehát a banda megmutatta egy másik, kevésbé rockos oldalát.

1996-ban és 1997-ben Jon még több filmben is szerepelt: Destination Anywhere, Little City. ågy valahogyan kedvet kapott egy újabb szólóalbum elkészítésére. Ennek a létrehozásán 1996 februárjától, az év novemberéig munkálkodott, de az albumot csak 1997. június 17-én adta ki, Destination Anywhere (Rendeltetési Hely Akárhol) címmel. Az albumon található a Janie, Don\\\\\\\\\\\\\\\'t Take Your Love To Town, Midnight In Chelsea, a film által a Little City, na és persze a címdal. Ismertebb még az It\\\\\\\\\\\\\\\'s Just Me és az August 7, 4:15 is. Ez utóbbi története igazából egy haláleseten alapszik, ami 1996. augusztus 7-én következett be, Jon egyik producerének rokonával. Ezért lelhetünk fel annyi furcsa dolgot a dalszövegben, ami teljes egészében a valóságot takarja. Érdekesség, hogy az Ugly szám elkészítésébe besegített a Bon Jovi dalszövegírója, Desmond Child is, méghozzá ő fújja a háttérben jól hallható tubát.

Az együttes 2007-ben Grammy-díjat kapott Country kategóriában a Who says you can\\\\\\\\\\\\\\\'t go home című dalukért.

« bezár

Undiscovered Soul (1998)

David Bryan

Netherworld (1991)
On A Full Moon (1
Lunar Eclipse (2000)

« bezár