Természetesen voltak olyan idők, amikor ő volt az az előadó, aki uralta a zenei életet, mindenhol őt lehetett hallani, életünk elválaszthatatlan részévé vált. Ez sok szempontból nagyon hízelgő állapot. Másrészről az, hogy sokan csak egy bizonyos fajta Philt szerettek volna hallani, (ahogyan ő maga mondja, a „mókás fickót") nagyon beszűkítette, és végül frusztrálta is az énekest. Az olyan nagy sikernek örvendő dalok, mint a „Sussudio" és a „You Can't Hurry Love" úgy állították őt be, mint egy fáradhatatlanul kedélyes, könnyed és vidám figurát, és ezt a képet úgy tűnt, nagyon nehéz lesz elhalványítani. Még az 1989-ben megjelent „…But Seriously" című albummal sem sikerült ezt elérnie. „Az a helyzet, hogy nem szeretek egy olyan szerepben tetszelegni, amihez nincsen közöm." Mi a helyzet a folyton mókázó és mosolygó Phillel? „Azt kell hogy mondjam, az nem én vagyok, legalábbis nem állandó jelleggel."

Így az 1990-es évek során a változtatás mellett döntött. Először is, leépítette a színészi karrierjét, ami 1964-ben kezdődött, amikor 14 éves korában egy West End produkcióban, az Oliver!-ben játszotta Vagány szerepét. Filmes karrierjének csúcspontja az 1988-as „Buster" című film volt, amit egy kevésbé jelentékeny ausztrál film, a „Frauds" követett. A színészkedés helyett inkább arra koncentrált, hogy zenei palettáját színesítse és szélesítse. Talán az 1993-as, sorrendben az ötödik, „Both Sides" című albumán tett utoljára kísérletet, hogy a dalszerzésen, éneklésen és producerkedésen kívül az összes hangszer megszólaltatását is a vállára vegye. Ez az egyik legjobb és legnépszerűbb albuma. Három évvel később tulajdonképpen nem okozott nagy meglepetést, hogy 26 év közös zenélés után kilépett a Genesisből hogy szóló karrierjére koncentrálhasson. Az azóta elért sikerei pedig önmagukért beszélnek.

A big band albumok és kasszasiker mozifilmek betétdalai közepette hosszú időn keresztül hiányoltuk az olyan Phil Collins albumokat, amiket annyira megszoktunk az évek során. Legutóbbi stúdió albuma, az 1996-os „Dance Into The Light" kevésbé bensőséges és elgondolkodtató volt, mint az előző albumok, viszont nagyon jól tükrözte mind a zenei, mind pedig a személyiségében végbement változásokat. Ha az érzelmi részéről közelítjük meg ezt a változást, akkor nem felejthetjük el, hogy a nagynyilvánosság előtt kiszakította magát egy házasságból, családi kötelékből és egy új kapcsolatban talált menedékre. Ha viszont a földrajzot hívjuk segítségül, akkor azt is tudnunk kell, hogy Angliát elhagyta Svájc kedvéért, ahol feleségével Orianne-val és a kis Nicholasszal élnek nagyon harmonikusan. Zenei szempontból pedig most már nyilvánvalóvá vált, hogy az útja hazavezetett.

„Három oka van annak, hogy zenélek: a Motown, a The Beatles és a Stax (Atlantic Label) lemezek."- magyarázza. „Emlékszem, milyen mániákusan próbáltam újjáéleszteni azoknak a lemezeknek a hangulatát. De azt sem fogom soha elfelejteni, hogy például a „You Can't Hurry Love" után milyen terhesnek éreztem a sikert. Azt éreztették velem, hogy 'Phil csak vidám dalokat játszon. Vagy szép balladákat. Nem kell tőle semmilyen komolyabb dolog, arra ott van Elvis Costello vagy valaki más.'"

„Mostanra nagyon megszerettem a régi dalokat, és sokkal szegényesebb lenne bármelyik koncertem, ha kihagynám őket. De az embernél eljön egy pont, amikor kiabálni szeretne, hogy 'De hiszen én ennél többre vagyok képes!'." Nem is csoda, hogy ekkora váltás történt az életében. A big banddel való munka visszahozta az életébe az élő fellépések izgalmát, és olyan társakkal, sőt rajongókkal ajándékozta meg, mint Quincy Jones és Tony Bennett. Az új készségek elsajátítása pedig szakmailag is nagy fejlődést jelentett számára. Mostanra biztosra veszi, hogy ehhez a fajta zenéléshez még vissza fog térni a jövőben.

Időközben a filmek újabb kihívásokkal halmozták el. Collins nem is álmodhatott volna sikeresebb debütálásról a filmzenék világában, mint amit a Tarzannal elért. Nem csak számos szobrocska került a birtokába, de a „You'll Be In My Heart" az elmúlt évek egyik legsikeresebb slágere volt. A filmes sikereket még nem tekinthetjük lezártnak, hiszen két újabb Disney animációs film zenéjét is elkészítette már, mégpedig a Tarzan2 és a Brother Bear betétdalairól van szó. Az is lehetséges, hogy a cég segítségére lesz abban, hogy a Tarzanból egy, az Oroszlánkirályhoz hasonló színpadi produkció készüljön.

„Ha 10 évvel ezelőtt azt mondod nekem, hogy 'Nemsokára csinálnod kell egy musicalt', akkor én egészen biztos, hogy azt válaszolom, hogy 'Figyelj, én már szerepeltem az Oliver!-ben évekkel ezelőtt. Ott és akkor benne voltam, de soha többé nem akarok ilyesmiben résztvenni.' De aztán megcsináltam a Tarzant, ami egy meseszerű mozifilm, és már nem is tűnik az egész dolog akkora képtelenségnek. És ha valakinek mindenképpen színpadra kell vinnie, akkor azt akarom, hogy az én legyek. Nagyon hozzám nőtt."

Vissza is érkeztünk a jelenhez. Phil beismeri, hogy eleinte nagyon ódzkodott, hogy egy új szóló-lemezen kezdjen dolgozni. Tulajdonképpen nagyon jó oka volt erre: „az elmúlt negyed század során kialakult egy
rutin: csinálsz egy lemezt, aztán az elkövetkező két évet azzal töltöd, hogy körbeutazod a világot és mindenhol koncerteket adsz. Én nem akarom ezt csinálni többé. 51 éves vagyok, és nem akarom, de nincs is rá szükségem, hogy ezt csináljam. Feleségem van és egy kicsi fiam, otthon akarok lenni velük, azt akarom, hogy legyen időm a gyerekeim számára, nem akarom őket körbevonszolni a fél világon."

A zene mindenesetre a vérében van. Végül miután ígéretet kapott, hogy nem lesz turné, megtörtént aminek történnie kellett, és megszülettek a dalok, melyek a hamarosan megjelenő „Testify" című albumon lesznek hallhatóak. És aki meghallgatja az albumot, bizonyosságot szerezhet, hogy ezek olyan dalok, melyek nélküle sohasem születhettek volna meg. A „Testify" egy olyan ember kezének nyomát viseli magán, aki elégedett önmagával és a világgal melyet maga körül kialakított.

„Meg lehet próbálni elismerést kicsikarni olyan módon, hogy a divatnak behódoló, nem őszinte albumot írsz - hiszen sokan, nálam idősebb művészek is megtették már ezt - de számomra ez mások megtévesztését jelentené. Ha te magad nem érzed igazán sajátodénak a zenédet, akkor a rajongóknak sem fog tetszeni, senkinek sem lesz elég meggyőző. Úgyhogy végül pontosan olyan zenét írtam, amilyet szerettem volna."

Ami egyben azt is jelenti, hogy a rajongók is pontosan azt kapják, amire vágytak már régóta: egy hamisítatlan Phil Collins albumot. Az album producere Rob Cavallo, aki a Hollywood Records alelnöke, és együtt dolgoztak már a Tarzan zenéjén is. Nevéhez olyan hírességek sikere kapcsolódik mint a Green Day, a Goo Goo Dolls és Alanis Morissette. Az albumot Phil Svájcban és Amerikában írta meg, és Franciaországban vették fel.



A „Testify" című album november 11.-én jelent meg az East West Records kiadásában.

« bezár