A progresszív metált játszó csapat 2002-ben sem okoz csalódást, amint halált megvető bátorsággal szinte már a tűzfészekbe nyúlnak. A merész dupla CD-jük, a „Six Degrees of Inner Turbulence”, a Dream Theater eddigi legbátrabb és legtüzesebb albuma.

Az olyan klasszikusnak számító progresszív rock dalok stílusában íródott a lemez, mint a Rush „2112”-je és a Yes „Close To The Edge”-je. A Dream Theater hatodik stúdió albuma elképesztő technikai profizmus jegyeit viseli magán, kezdve a hipnotikus dallamoktól a fenséges és túlvilági közjátékokig. A sokoldalú címadó dal, mely átíveli a teljes második lemezt, a legendás zenészek közé emeli a Dream Theatert.

„Ez egy nagyon ambíciózus album, és azt hiszem, hogy ez az, amit szerettünk volna megvalósítani.” – mondja a kivételes dobos, Mike Portnoy.

„Amellett, hogy szeretnénk tökéletesíteni hangszeres tudásunkat, a másik fő célunk az volt, hogy jobb dalszerzőkké váljunk.” – teszi hozzá a gitáros John Petrucci. „Tudatosan nagyon dallamos és összetetten tematikus dalokat írunk.”

Ahogyan azt már az 1999-ben, előző stúdió albumuk, a „Scenes From A Memory” felvételeikor is tették, Portnoy és Petrucci foglalkoztak a produceri teendőkkel, míg a hangmérnöki feladatokkal régi ismerősüket, Doug Oberkirchet bízták meg, a keverő pult mögé pedig Kevin Shirley ült. Az ő kreatív irányításuk alatt, számtalan új lehetőség tárult a zenészek elé a dalírással és felvételekkel kapcsolatban.

„Mivel a „Scenes” akkora siker volt, szabad kezet kaptunk, bármit tehettünk.” – mondja Portnoy. „Tulajdonképpen ez a Dream Theater lényege.”

Fékezhetetlen zenészi lényükhöz híven, a Dream Theater tagjai egyszerre dolgoztak a dalszerzésen és a felvételeken. A banda, a dobos Portnoy, a gitáros Petrucci, az énekes James La Brie, a basszusgitáros John Myung és a billentyűs Jordan Rudess, 2001 elején vonult be a Bear Tracks stúdióba, a New York állambeli Suffernben, és mire befejezték a munkát, egy rendkívüli és gördülékeny eposz készült el.

„Ez a folyamat az együtt zenélésen alapszik. Általában nem egy valakinek az ötlete alapján dolgozunk, hanem elkezdünk jammelni, aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Mi így szeretünk dolgozni.” – mondja Portnoy.

„A zene és a dalok szerkezete lényegében nagyon ösztönösen alakul. Az, hogy ennyire jól ismerjük egymást, és hogy már jó ideje együtt dolgozunk, lehetővé teszi, hogy együtt improvizáljunk, miközben a dallamokat csiszolgatjuk”. – teszi hozzá Petrucci.

A négy zenész megalkotja a dal szerkezetét, míg Portnoy, Petrucci és LaBrie elénk tárja az élet nehézségeit, gyakran olyan kinyilatkoztató és vitatható dalszövegekkel, mint például a “The Great Debate”. A megállíthatatlanul áramló, kakofón dallam a zenei kifejezése annak a vitának, amiről a dalszöveg beszél.

„Amikor ezt a dalt írtuk, tele voltak a hírek az őssejt kísérletekkel. Két egymással ellentétes álláspont alakult ki a témával kapcsolatban, és mi ezt szerettük volna megragadni a dalban.” – mondja Petrucci.

A 14 perces, adrenalin szint emelő “The Glass Prison”-on végigszáguldanak a sötét gitár riffek, a méltóságteljes billentyűs futamok, a szinkópált basszus és a féktelen dobok, sőt, még a hip-hopra jellemző karcos, Dj-s hangzások is megtalálhatóak a számban.

„Nem követünk semmilyen előre elképzelt sémát dalírás közben, erre ez a dal egy jó példa. Hagyjuk, hogy a zene magával ragadjon.”– mondja Petrucci.

A "Misunderstood", a "Blind Faith" és a kísérteties "Disappear" a csapat hangulatfestő zenéjének vészjóslóbb oldalát mutatja. A Pink Floyd, a Radiohead, a Tool, Chopin, és a Metallica inspirálta zenéjükkel eddig felfedezetlen ösvényre tévedtek.

„A „Disappear” helyenként nagyon pszichedelikusra sikerült.” – magyarázza Petrucci. „Mivel Mike és én irányítottuk a felvételeket, csináltunk olyasmit, hogy felgyorsítottuk a szalagot, aztán újra lelassítottuk, tehát amit hallasz, az tulajdonképpen fele olyan lassú, mint az eredeti. Aztán az analóg gitár effektusokkal is műveltünk mindenféle furcsaságot.”

A 42 perces címadó dal annyira békés mint egy holdfényes tavacska, és annyira mérgező, mint egy kobra méregfogai. Visszatérve az elmebetegség témájához, mellyel a zenekar az 1994-es albumán, az „Awake”-en foglalkozott utoljára, a „Six Degrees of Inner Turbuelnce” hemzseg a mániákusoktól, a katatóniás, képzelgő betegektől és lelkileg sérültektől, akik magányosan a kétségbeesésbe süllyednek.

„A dal hat szereplőjének – innen a címben szereplő „six degrees” – van egy közös tulajdonsága: mindannyian depressziósak. Mindannyian másképpen reagálnak a körülöttük lévő világra.” – magyarázza Portnoy.

Tele szívtépő instrumentális fordulatokkal Danny Elfman filmzeneszerű hangszerelésével és a vad, ritmikus intenzitással, a nyolc részes szvit egy igazi zenei akrobatamutatvány. Kiegyensúlyozni a „Goodnight Kiss” (V. rész) álomszerűségét, az „About To Crash” (II. és VII. rész) különleges hangzását, a „The War Inside My Head” (III. rész) agresszivitását és a „Solitary Shelly” (VI. rész) katartikus decrescendóját meglehetősen nagy kihívás. A Dream Theater előadásában mégis úgy tűnik, mintha teljesen egyszerű lenne ezt elérni.

„Ez az egyik legnagyobb vállalkozásunk eddig.”- mondja Petrucci
Majd Portnoy hozzá teszi: „Mindannyian nagyunk büszkék vagyunk rá.”

Majd az új turnéról így nyilatkozik Petrucci: „Úgy tervezzük, hogy ezúttal olyan helyeket is meglátogatunk, ahol eddig még nem jártunk.”

Ahogyan az együttes zenéje eddig felfedezetlen területeket hódít meg, a zenészek úgy indulnak hódító útra először Európába, majd Ázsiába és Dél-Amerikába, majd ezt követően az Egyesült Államokba, rajongóik legnagyobb örömére

„A rajongóink jóban-rosszban kitartanak mellettünk, akár kiadunk egy tripla live Cd-t, mint a „Live Scenes From New York” volt, akár nem.” – mondja Portnoy. „Azért tudunk több mint tíz éve zenélni, mert a világon mindenütt vannak rajongóink. Az ő elkötelezettségük teszi lehetővé, hogy a zenénknek létjogosultsága legyen. Az ő támogatásukkal ki tudja, hogy legközelebb mit érhetünk el.”

II. Train of thought (2003)
Bár az évek során a zeneértő kritikusok megtettek mindent, hogy a Dream Theater bódító zenéjét meghatározzák, de a csapat kifogott rajtuk: zenéjüket, mely a rock műfaj határait is szétfeszíti, továbbra is teljes képtelenség beskatulyázni. Néhányan, egészen odáig elmentek, hogy sci-fi rocknak titulálják a Dream Theater zenéjét, ami elég érdekes, ha számításba vesszük, hogy a csapat már jóval több mint egy évtizede a zene palettán mozog, és biztosra vehető, hogy még jó néhány év áll előttük. Igazából akár azt is mondhatnánk, hogy a Dream Theater zenéje olyan, mint Kubrick 2001-ében a fekete monolit: az intelligencia megtestesítője egy sziklákból álló univerzumban, melyen zavarodott majmok randalíroznak. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy milyen hatalmas lépésekkel száguldottak a siker irányába, melyet a teltházas koncertek is igazolnak világszerte, annak ellenére, hogy bármilyen különleges segítséget kaptak volna (értsd úgy, hogy se a TV csatornák, se a rádió adók nem játszák a számaikat). Túléltek számos divat „inváziót” (grunge, rap-metal, punk-pop, stb.), és az eredeti rajongó bázisuk elvesztése nélkül tudták zenéjüket mindig megújítani. Ez idő alatt Mike Portnoy 19-szer kapta meg a Modern Drummer közönségdíját, és John Petrucci hat olyan gitáros bálvány mellett léphetett fel, mint például Joe Satriani és Steve Vai, a nagy presztízsű 2001-es G3 turnén.

A Train of Thoughttal pedig száguldanak tovább: izgalmas és felvillanyozó utazás ez egy sötét és dekadens zenei világon át. Ami ezt a lemezt megkülönbözteti az előzőektől nem a csapat tehetsége, amivel a metál zenét átformálják, hanem az az erő, ahogyan ezt teszik. Az alig több mint egy órás Train of Thought kíméletlenül darabokra szaggatja a hangfalakat, mindössze egyetlen két perces szünetet (egy kísérteties zongora-basszus-cselló remekmű, melynek címe „Vacant”) engedélyezve, mielőtt újra teljes erővel kezd tombolni.

A Train of Thoughtot megelőzte 2002-ben a Six Degrees of Inner Turbulence, egy dupla album, melyet a Rolling Stone a következő szavakkal méltatott: „Egy csodálatos, jól megtervezett mestermunka.” A banda körbeutazta a világot a lemezt népszerűsítve, és közös forró koncertet adott a nyár folyamán a Queensrychel és a Fates Warninggal. A csapat teltházas koncerteket adott Seattletől kezdve Stockholmon keresztül Szöulig. A műsor minden alkalommal túllépte a három órát, és a közönség különböző összeállításokat hallhatott. „Erről szól a Dream Theater.” – mondja Portnoy. „Tíz órányi anyaggal vágunk neki az útnak, hogy minden este teljesen más műsorral állhassunk a rajongóink elé. Nem ismerek túl sok bandát, akik hasonlót csinálnak.”

Végül, mindig az akaraterő az, amely olyan helyekre juttat el minket, amelyről más csapatok még csak álmodni sem mernek, ez az, ami a Dream Theaternek erőt ad. „Amikor elkezdtük tizennyolc évvel ezelőtt, tizennyolc éves főiskolás srácok voltunk. És még most is itt vagyunk. Az évek során követtünk egy stílust, ami fontos számunkra, és a rajongók számára is, de egyúttal fejlődtünk és változtunk is. Ami a legfontosabb, sikerült a karrierünket úgy alakítani, ahogyan mi szerettük volna; ez több, mint amit bármelyik zenész vagy csapat remélhet. Reméljük, még újabb tizennyolc év áll előttünk.”

« bezár