Megadta a szombati esemény csattanóját. „Örüljetek, kelet-európaiak, most néhány napig higgyétek, hogy ti is részesei vagytok a zenei körforgásnak. Aztán kénytelenek lesztek ráébredni, hogy a kontinenst mi irányítjuk, és ti jelentéktelenek vagytok” – nagyjából ez állt benne. Valószínűleg most sokan azt gondolják, hogy savanyú neki a szőlő, mivel a hazai Scooch nevű kvartett alaposan leszerepelt, csak a 23. helyen végzett a huszonnégy fős döntőben. Pedig igaza van! Nem tudom, ki írta, szakmabeli-e, vagy egy jó rálátású laikus, de a megállapítása helytálló. Vigyük csak végig ezt a gondolatmenetet! Az angolok a könnyűzenében elfoglalt helyükhöz és tekintélyükhöz képest évek óta jócskán alulteljesítenek a seregszemlén. Akkor hogy is van ez? Itt valami nem stimmel! A válasz egyértelmű: Kelet-Európa a dalfesztiválon elért sikereiből kiindulva valóban azt hiszi, hogy egyre fontosabb szerep jut neki a kontinens könnyűzenéjében, a térkép kezd átrajzolódni, a vezető zenepiacok azonban ennek csupán a látszatát keltik, és a valóságban gondosan ügyelnek arra, hogy a volt szocialista blokk csak befogadó maradjon, ahol értékesíteni lehet a saját portékát.

A vezető piacok hozzáállása
A vezető nyugat-európai zenepiacok már évek óta nem veszik komolyan az Eurovíziós Dalfesztivált, harmadvonalbeli előadókkal képviseltetik magukat, mert látják, hogy nincsenek mögötte lehetőségek – vagyis így alakították ki. A zenei életet egyáltalán nem ismerők se ringassák magukat abban a hitben, hogy a sokrétű és a kontinenst uraló Angliában jelenleg nincs jobb a Scoochnál! Ha az ország akarná, a legminimálisabb erőfeszítéssel is megnyerhetné a versenyt. De nem akarja, neki ugyanis nem fontos, és többé-kevésbé elmondható ez Franciaországról vagy Spanyolországról is. A dicsőséget meghagyják nekünk, „nesze semmi, fogd meg jól” alapon. Hiába a verseny körüli hatalmas (felesleges) felhajtás, mi hiába tekintjük a legnagyobb európai zenei megmérettetésnek, a valóságban már évekkel (évtizedekkel) ezelőtt a háttérbe szorult. Évek (évtizedek) óta nem adott sztárt a nagyvilágnak, sőt Európának sem. A tavalyi győztesre, a finn Lordira még halványan emlékezünk, a tavalyelőttire viszont már egyáltalán nem. Segítek (utánanéztem), Helena Paparizounak hívják a lelkemet, és görög nemzetiségű. Az ő hírneve is csak háromnapos volt, ezután a hazáján kívül ugyanúgy örök feledésbe merült, ahogy az előző győztesek. A seregszemlén diadalmaskodók már jó néhány éve képtelenek befutni. Mindössze ’98 győztese, az izraeli Dana International szerzett magának szélesebb körű hírnevet (ötnaposat), ám nem a dalaival, hanem szokványosnak nem mondható magánéletével – a hölgy korábban férfi volt…

Mesterséges életben tartás
Az Eurovíziós Dalfesztivál mindent túlélt, de közben a célját rég elveszítette. Ha egyáltalán volt neki valaha. Az elsőt ’56-ban rendezték meg tizennégy ország részvételével a svájci Luganóban. Jobban belegondolva, nincs olyan előadó, aki teljes mértékben a versenynek köszönhetné világ- vagy európai sikerét. A közvéleményben úgy él, hogy az ABBA és Celine Dion a műsor kapcsán tett szert világhírnévre, ez azonban nem egészen fedi a valóságot. A svéd kvartett ’74-ben megnyerte a fesztivált a Waterloo című felvétellel, és a győzelem tényleg nagy löketet adott neki, csakhogy már előtte is eléggé ismert volt Európa-szerte, így minden bizonnyal nélküle is befutott volna. Ugyanez mondható el a kanadai énekesnőről, aki ’88-ban Svájc képviseletében győzött, de ekkor a tengerentúlon már egyre népszerűbb előadó volt, ráadásul nálunk csak jóval később, ’98-ban a Titanic című film betétdalával került be az élmezőnybe. A kilencvenes évek elejéig még jelentett valamit a győzelem, de az utóbbi időben szinte semmit. Ha a versenyt zenei szempontból vizsgáljuk, és lecsupaszítjuk a körítéstől, kómában levő valamit kapunk, amit jobb volna lekapcsolni a gépekről, és szépen elbúcsúztatni, megadva neki a végső tiszteletet, vagy pedig alaposan át kell formálni. Az elmúlt években ugyan megpróbálkoztak életmentő műtétekkel, például már nem kötelező anyanyelven énekelni, ám hiába, a probléma az alapoknál van.

Stílusok kavalkádja
Azt tanácsolom, rendezzünk állatszépségversenyt! Neveztessük be a csótányt, a patkányt, a pávát, a ravasz rókát és a kecses gazellát. A legkevésbé összehasonlíthatókat. Az Eurovíziós Dalfesztivál pont ilyen. Ezúttal is széles műfaji skálán mozgott a negyvenkét résztvevő repertoárja: a kemény rockzenétől a diszkón és a popoperán át az etnikai beütésű szerzeményekig. Könyörgöm, ennyi stílust nem szabad egy kalap alá venni! Rendben, hogy Európa zenei sokszínűsége jelenik meg általuk, de ez alapjában véve verseny, és az Il Divo sikerét meglovagló lett Bonaparti.Iv nevű popopera formációt képtelenség együtt értékelni a kemény rockban utazó cseh Kabát nevű zenekarral. Itt mégis megtörtént, ezáltal nem a felvételek és előadóik versenyeztek egymással, hanem stílusok – pontosabban „normális esetben” így lett volna, de a seregszemle még ennél is nevetségesebb képet mutat, itt a szavazatok szimpátia alapján érkeznek, az interpretálás szinte lényegtelen.

A zene sárba tiprása
Az évek során megszokott szavazási mód nem változott. Most is azok az országok kapták (egymástól) a legtöbb pontot, amelyek így vagy úgy egymás szövetségesei. A szerb Marija ©erifoviè a győzelmét nagyrészt Jugoszlávia darabokra hullásának köszönheti, ahogyan Ukrajna az ezüstérmes pozíciót az egykori Szovjetunió szétesésének, Oroszország pedig ugyanennek a harmadik helyet. (Érdekes, hogy az utóbbiak a szoborvita után néhány nappal az észtektől is megkapták a maximális pontszámot, bár bizonyára az Észtországban élő jelentős orosz kisebbség szavazott a csajokra.) Ebből eredően a végeredmény még a versenyről sem adott hű képet. Európa jelenlegi zenei ízléséről eleve nem is adhatott, mivel összességében nem ezek adják a közízlést. A leírtakból kiindulva, Rúzsa Magdi kilencedik helyezése csodálatos eredmény, hiszen Magyarországnak nincs túl sok szövetségese… A Vajdaságból származó énekesnő egyébként a második legnagyobb pontszámmal került be a csütörtöki elődöntőből a szombati fináléba.

Újabb háromnapos hírnév
©erifoviè kisasszony ugyan jól énekelt, de korántsem a legjobban. A győztes dalával illusztrálni lehet, melyek azok a felvételek, amelyeket a verseny után három nappal már egyetlen európai rádió sem hajlandó sugározni (talán a hazaiakat leszámítva), ha egyáltalán a három nap alatt hajlandók. Az ilyen, a hetvenes éveket idéző, manapság giccsesnek számító szerzemények az ország határait elhagyva életképtelenek.

Tiszteletlenség az emlékének
Marija ©erifoviè ma még ünnepel, és ünnepli őt Európa keleti fele, de holnapután már a nevére sem fogunk emlékezni. A kontinens zeneéletében labdába sem rúghat. Jut eszembe, a szóban forgó angol honlap meg sem említette a nevét. A rövid hírben az állt, hogy Szerbia nyert, megelőzve Ukrajnát és Oroszországot, a hazai Scooch a 23. lett. A győztes még azt a tiszteletet sem kapta meg az angoloktól, hogy a nevét leírják. Pedig csak most az egyszer kellett volna, a jövőben erre már nem lesz szükség…

Végkifejlet
Valóban dicséretes, és öröm volt látni, ahogyan ennyi nemzet együtt ünnepelt. Csakhogy ezt másképp kellene megoldani. Nem szabadna a versenyzést erőltetni, mert ez régen nem arról szól, vagy egy profi, független, mondjuk a tengerentúlról érkező szakemberek alkotta zsűrit is fel kellene állítani, amely részben egyensúlyozhatná az átszavazásokat. (Új Szó)

Puha József

2007. 05. 14.