Pedig nem volt sem elérhető tévéközvetítés, sem internet, az egyetlen magyar zenei rádió is javarészt németül beszélt, s én – német és angol szakos tanárok hiányában – még évekig oroszt tanultam, így csak egy-két kukkot értettem belőle. Figyeltem minden elképzelhető híradást, hátha mondják, kik győztek. Csak napok múlva mondták, akkor is csupán a legfontosabbakról adtak hírt. Egy ideje nézhetem az összes díjátadót, de már csak szakmailag hoznak lázba. Nem az a fő bajforrás, hogy időközben felnőttem, hanem, hogy a (zenei) világ legalább kilencven fokos fordulatot vett. A kilencvenes évek közepén, egy akkortájt népszerű brit producer mondta, saját jelentőségét bizonygatva, hogy ha találomra kiválasztanak neki egy személyt, rövid időn belül a slágerlisták csúcsán trónoló sztárt kreál belőle. Ez valóban így működött, a kilencvenes években nagy lendületet vett a zenei rothadás, aztán sorra „buktak le” az énekelni nem tudó, tátogó széplányok és szépfiúk. Most sokkal jobb a helyzet, és jobb dalok születnek. Csakhogy ezeket nem díjazzák sem a Grammyn, sem máshol, ezek a rádiók műsoraiban sem igazán hallhatók. Ha jó zenét akarok, felmegyek a netre, keresgélek és találok. Nem kitalált, stúdiószagú sztároktól, hanem harmadvonalbeli zenészektől. Ők látszólag nem törekednek arra, hogy az élvonalba kerüljenek, mert valószínűleg nem akarnak sztárok lenni. Akik azzá akarnak válni, szólnak apunak, hogy tömje meg a bugyellárist, vagy bebújnak egy-két fontos ágyba, esetleg jelentkeznek a tévés tehetségkutató versenyekbe, amiket én is nézek, de komolyan venni nem tudok. Hogyan is tudnám, amikor botrányok övezik, az apuka állítólag megveszi fiának a győzelmet?! Igen, ez is lehetséges, mert mindent a pénz irányít! Ma is bárkiből lehet zenei sztár (a szó degradálódott értelmében), a csúnyából szép, vagy legalábbis érdekes annyira, hogy ideig-óráig eladható legyen. A kilencvenes évekkel szemben az énekhang azért nem hátrány. A Grammyt sem tudom komolyan venni, látom, micsoda lobbi megy a háttérben! Nem csoda, a leghatásosabb példányszámnövelő reklámmá lépett elő, miután kiderül, kié, mondjuk, „Az év albuma” díj, az emberek megveszik a lemezt. S az csak néhányunkat zavar, hogy korántsem a legjobbakat díjazzák. Azok el sem jutnak a közönséghez. Elakadnak, valahol félúton. (Új Szó)

Puha József

2009. 02. 07.