Sosem gondoltam volna, hogy átélem ezt a helyzetet. De tavasszal engem is hatalmába kerített ez az érzés, amit tulajdonképpen máig nem sikerült feldolgoznom. Amikor bejelentették, hogy az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján az elmúlt két évtized legfontosabb magyar együttese ad búcsúkoncertet, egyből tudtam, az a Kispál és a Borz. Másra nem illik a meghatározás. Napokba telt, amíg tudatosítottam, hogy feloszlik az a zenekar, amely egyenlő a fiatalságommal, amelynek úgy váltam a rajongójává, hogy sosem akartam, sőt Lovasit eleinte egy antipatikus fickónak tartottam. Egyszer csak észrevettem, hogy szeretem ezt a zenét, és a dalokban azt hallom, amit én is kimondanék, ott van a nyelvemen, de így nem tudom megfogalmazni. Hiba volt kihagyni a búcsúkoncertet, szegényebb lettem egy örök életre szóló élménnyel. De nem éreztem volna jól magamat. Augusztus 9-én ugyanis valami befejeződött. A fiatalságom! És ezt sosem bocsátom meg Lovasiéknak! Ráadásul a sikertörténetet ma újból lezárják. Több mint két tucat mozi 19 órától vetíti a búcsúkoncertről készült dokumentumfilmet – kizárólag ezen az estén. Meg sem fordult a fejemben, hogy jegyet váltsak rá. Ezt sem tudnám élvezni. Pedig a Kispál és a Borz sem tűnik el teljesen, a hagyatéka itt marad. Arról nem is beszélve, hogy manapság számtalan együttes halad a Lovasiék által kitaposott zenei úton. Akár választhatnék is közülük olyat, amelyért rajonghatnék, így visszavághatnék nekik, ha már kitoltak velem, s feloszlottak. Vagy hallgathatnám Lovasi másik zenekara, a Kiscsillag dalait. Az van, hogy azokat is, ezt is hallgatom. De ez már nem olyan, mint a Kispál és a Borz. Az ugyanis eredeti volt, utánozhatatlan, és a hibáival együtt is tökéletes. Olyan, mint a fiatalságom. (Új Szó)

Puha József

2010. 11. 24. 18:45