S bár tényleg nem az igazi, ráadásul nem is sztereóban hallani, így elég csalóka egy-egy ilyen felvétel, de ez is egyfajta élmény.
Az mindenképp jó, hogy a koncert legelejét (mikor bevonulnak és az első dalt), illetve a legvégét (utolsó dalt és ahogy lemennek a színpadról) vágás nélkül adják le. Aztán a többit már alaposan átrendezik, többé-kevésbé ügyelve a tévénézőkre. Ugyanis nem nehéz észrevenni, hogy valami nem stimmel, ha valakin pár perce még nem volt ruha, most meg már van, mivel a zenészember leginkább vetkőzni szokott koncert közben, nem pedig öltözni. Igaz ez különösen az RHCP gitárosára, John Frusciante-ra, aki a többiekhez képest mindig legalább két ruhadarabbal többet visel kezdéskor, a végén persze ő is egy szál nadrágra vetkőzik.
Így volt ez most is, Párizsban. A kábé másfél órás koncertből az MTV a felét, egész pontosan 10 dalt adott le.
A srácok egyszerre mennek ki a színpadra, kigyúlnak a sárga és vörös fények. Anthony szertartásosan megveregeti a két gitáros vállát, akik addigra már egymással szemben állva várják az első dalt. A közönség tapsol, mire Anthony csak egy raccsolós „merci”-t válaszol (szívesen hallanám tőle egyszer a köszönömöt is…) Mindegyikük koncentrál, s felcsendül a By the way. És itt jön a koncert vélhetőleg legkedvesebb jelenete: Flea és John egymás szemébe nézve kezdik a dalt, Flea letérdel és megpuszilja John kézfejét, majd mosolyogva visszamegy a helyére. Még pár másodperc nyugalom és a srácok már zúznak is – hajrázás meg miegymás –, a dalt John a földön fekve fejezi be.
Az előadott dalok közt szerepelt még a Universally speaking, az I could die for you, az Other side, a Don’t forget me, a Havana affair, az elmaradhatatlan Californation – amit Anthony kifejezetten tisztán énekelt –, illetve a Search&Destroy. A csúcspontot számomra mégis a Give it away jelentette; eddig is úgy gondoltam ez a legjobb, de ahogy itt előadják… A Scar tissue-ból két kiáltással térnek át a Give it away-re, nem is akárhogy átdolgozva azt. Anthony folyamatosan játszik a hangjával, majd a dal végén szinte már hergelik a közönséget: elhangzik az utolsó – vagy csak annak vélt – sor, és mikor már azt hiszed VÉGE, John és Flea belekezd egy 3 akkordos dallamba, ami szabályosan belemászik az ember fülébe, és nincsen vége… A dallam egyre erősödik, mindenki rázza a fejét, már én is csápolok, és egyszer csak Flea a kamera elé ugrik.. Ez volt a leintés – Red Hot módra.
Csúcson van a Red Hot Chili Peppers. Saját elmondásuk szerint sokkal türelmesebbek, toleránsabbak, már nem harcolnak annyit egymással, mint régen. Megbékéltek. Ettől függetlenül mindegyikük őrült a maga módján, persze jó értelemben. Érezni rajtuk – akár klippről, interjúról, vagy koncertről legyen szó –, hogy sok mindent átéltek. És azt mondják, még mindig van mit.

purplesmith

2002. 07. 08.