1.- Momentán azt látom, hogy azzal foglalkozol, amit igazán élvezel, a Superbuttban teljesen önmagad lehetsz. Mégis fölmerül bennem a kérdés, hogy soha sem bántad meg a Freshfabriktól való távozást?

A kérdésben benne van a válasz: bár mindig is azzal foglalkoztam, amit szeretek, itt tényleg teljesen önmagam lehetek, mint mindenki más is a zenekarban. Szóval rövidre is zárhatjuk: nem.

2.- Azt hiszem a Superbutt, mint csapat név kiválasztása sem egy egyszerű történet. Hogyan is történt ez?

Amikor 99 őszén – még egész más felállásban – elkezdtük összerakni a zenekart, gondolkodtunk rajta, hogy legyen billentyűs/sampleresünk is. A jelentkezők között volt egy Buttinger nevű srác, aki a dolgait egy Super márkajelzésű kazettán adta oda nekünk. Csak össze kellett olvasni…

3.- Miként jellemeznéd az általatok játszott zenét?

Rocknroll. Egyszerűen és röviden. Ha mélyebben bele akarnánk menni, akkor persze lehetne elemezni, hogy a Zsolt doomos riffjei a Salim Primuson edződött sokszor akár jazzbe hajló témáival, a Szabika helyenként Panterás, helyenként oldschool hardcore-os gitározásával és a modern metalra jellemző mélyrehangolással együtt mit adnak ki, de nem tudunk és nem is akarunk címkéket aggatni a zenénkre. A rocknroll azért jó, mert abba minden belefér. Különben azt hiszem, hogy pont azért tudunk legalább valamennyire egyedit csinálni, mert mindenki különböző zenei háttérrel és ízléssel jött a zenekarba. Az nyilvánvaló, hogy minden zenészt érnek erős hatások, mindenkinek vannak ronggyá hallgatott gyerekkori kedvencei és ezek akarva-akaratlanul megjelennek a produkciójában. Ahogy mondani szokták, minden hangot és félhangot eljátszott már valaki, gyökeresen újat már csak egészen extrém hangszereléssel lehetne hozni. A baj ott szokott lenni, amikor egy zenekarban mindenki Korn vagy Sepultura vagy éppen Helloween fanatikus és a saját produkció annyira emlékeztet a nagyra tartott eredetire, hogy csak legyint rá a kifinomultabb ízlésű hallgató. Nálunk a Béci AC/DC-n nőtt fel, én Ozzyn (aztán kesőbb persze sok minden máson a Public Enemytől Rollinsig), a Szabika Metallicán, a Salim mondjuk épp Toolt hallgat, a Zsolt meg Crowbart. Így aztán szerencsére bárki is hozza le az alaptémát, mire mindenki rápakolja a magáét, már – remélhetőleg legalábbis – nem nagyon lehet megmondani, hogy honnan jött az inspiráció. Mindemellett persze azt gondolom, hogy egy zenekar nem feltétlenül attól lesz jó, ha annyira borzasztóan eredeti, hogy kínai népdalokat játszik drumandbass alapokra hárfán és torzított zongorán. Mindennek van létjogosultsága, ha van mondanivalója és saját kisugárzása.

4- Szerinted mennyire korlátoltak itthon az általatok képviselt stílus népszerűségének határai?

A kemény hangzás és az angol nyelvű szövegek az átlagember számára eleve megnehezítik az ilyen zene befogadását, de nem is hiszem, hogy nekik akarnánk játszani. Régebben mi is felmérgesítettük magunkat azon, ha véletlenül megláttunk egy Dáridót a tévében, de aztán jobban szemügyre véve azokat az embereket, akik erre mulatnak, rájöttünk, hogy nagyon nem lennénk boldogok, ha őket kellene nézni a koncertjeinken. Ez a zene többet ér annál, hogysem buta rádiók közönségtalálkozóin mutogassák vagy diszkókban haknizzunk vele. Aki arra vevő, az nekünk nem is hiányzik. Nem véletlen egyébként, hogy az interneten, amit a nagy átlaghoz képest mindenképp műveltebb és intelligensebb emberek használnak, sokkal több szó esik a mainstreamből kimaradó műfajokról, a death-metaltól a breakbeatig. Az pedig, hogy mi magunk mennyire tudunk népszerűek lenni abban a körben, akikhez szólunk vagy szólni szeretnénk, már egy következő kérdés. Próbáljuk a dolgunkat minden szempontból igényesen tenni és ez ha más nem, arra már eddig is elég volt, hogy működő, a saját szubkultúrájában többé-kevésbé folyamatosan jelen lévő életképes zenekar lehessünk. És azt hiszem igazából ez is a lényeg, nem az, hogy hányan fordulnak utánad az utcán, hogy „nézd, ott megy a …”

5.- Tavasszal érkezik az új Superbutt lemez.

Amikor ez az interjú megjelenik, épp a gitárfelvételeknél tartunk. A lemezt az Aquariumban készítjük, ami valószínűleg Magyarország legjobban felszerelt stúdiója és élvezzük is, hogy ott dolgozunk. Ettől függetlenül ha az anyag olyan jól fog szólni, ahogy szeretnénk, az nem elsősorban a stúdiónak, hanem a benne dolgozó embereknek az érdeme lesz, úgyhogy már most mondogatjuk mindenfelé, hogy a producer az az Ausztráliában diplomázott és nemrég hazatért Schram Dávid, aki valószínűleg Hidasi Barna és mondjuk Scheer Viktor mellett a következő olyan magyar hangmérnök, akihez érdemes lesz fordulni kemény zenével. Ja és persze az se baj, hogy a Szabika is hozzáteszi a maga tapasztalatát a soundhoz.
Az új, várhatóan The Unbeatable Eleven (Verhetetlen tizenegy) névre hallgató lemezen a címnek megfelelően tizenegy szám lesz, köztük a Mötley Crüe Wild Side-jának a feldolgozása. Érdekesség még, hogy az énekfelvételeknél az Ignite-os Téglás Zoli barátunk is segít majd, lesz közös szám, és a klipesélyes Fishmachine-ben ugyanúgy marad a női vokál, ahogy az a demóverzióban is szerepelt. Én azt hiszem, hogy ez lesz életem eddigi legjobb lemeze és nagyon szeretném már egyben hallani, de azt hiszem, igazából majd csak akkor lesz értelme részletesebben is beszélni róla, ha már tényleg a kezünkben tartjuk. Áprilisban, ha minden jól megy.

6.- A magyar zenekarok azon szűk rétegébe tartozik a Superbutt, amely gyakran játszik külföldön is. Miért van szükség a határon túli fellépésekre?

Mert nagyon szeretünk utazni és turnézni. Azt hiszem, hogy a mi generációnk és az eggyel korábban (mondjuk a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején) indult zenekarok között volt egy éles váltás. Mi egy kicsit már másként szocializálódtunk és már az elején sem arról álmodtunk, hogy ha nagyok leszünk, akkor Battonyától Nemesmedvesig járjuk majd az országot és a legkisebb falvakban is megtöltjük a művelődési házakat. És ebben semmi lekicsinylés nincs, egyszerűen csak annyi, hogy tizenévesen azt szerettük volna, ha velünk is az történik, amit az MTV-n láttunk: világkörüli turné, kinti nagyfesztiválok stb., és az egész hozzáállásunkat ez határozta meg. Persze, idővel ezt már másképp gondolja az ember és már régen nem azért zenélünk, hogy világsztárok legyünk, erre különben nem is lenne sok esélyünk, meg kedvünk se feltétlenül, de ez már egy másik téma. Viszont az önmegvalósításon túl a zenélésben számomra mind a mai napig ez a legjobb: utazni, világot látni, tapasztalni, ismeretségeket kötni. Ha belegondolok, hogy a Superbutt-tal alig egy év alatt bejártuk fél Európát és egy csomó olyan helyen voltunk, ahova másként biztosan nem jutottunk volna el: már megérte. Arról nem is beszélve, hogy itthon igazából továbblépési lehetőség se nagyon van. Azt a keveset, amit el lehet érni, gyakorlatilag már elértük: van kiadónk, játszottunk már szinte mindenhol, ezzel a zenével meg nagy pénzt úgyse fogunk keresni soha és kész is. Ha pusztán ez lenne a pálya, akkor valószínűleg hagynánk is, muzsikálnánk a próbateremben a saját örömünkre és lennénk inkább hétköznapi átlagpolgárok.

7.- Számos fellépéseteken voltam már, mégis főleg más zenekarok koncertjein láttalak benneteket, hol a ruhatárban, hol a büfében és gyakran a közönség soraiban. Szinte az összes jelentősebb fővárosi eseményen jelen vagytok.

Igen, szokták is mondani, hogy egyszerre több helyen is látnak minket… De hát tény, ebben élünk, ez a közegünk és amellett, hogy érdekel, hogy mi történik mások koncertjein, ezeknek az eseményeknek a többségén jól is érezzük magunkat, szeretjük az adott zenekart vagy legalább valamiért kíváncsiak vagyunk rá. És mivel a szakmában eltöltött évek annyit azért segítenek, hogy általában belépőt se kell vennünk, miért ne mennénk?

Az interjú következő része 1 hét múlva lesz olvasható a Music.hu-n.

Simon Péter

2003. 01. 12.