A kozmovízió az átlagos merkúri transzexpedícióra hivatkozva nem tudott megjelenni, így maradt a kozmodiktafon, amibe az öt űrpilóta közül kettő adott telepatikus tájékoztatást, s melynek eredménye már periodikusan, éles határokon belül érzékelhető.
A lényeges áttörésre térve, amit a metropoliszi ColorStar űrhajó testesít meg, szinte egyedülálló ebben az űrbázisban, ugyanis a tavaly még élettelen kompakt lemez egy ötödik űrpilóta személyében történő elevenné cserélésével 1 év után is teljesen maguk repülnek. Bonuszként szolgáló – ugyancsak egyedülálló – többszörösen bebizonyított, és ismételt tény, hogy az általuk ’szokásosnak’ tartott látogatásaik, és sugaraik minősége semennyit sem romlik a rögzítetthez képest, sőt, a helyszíneken hozzátesznek repüléseikhez.
Ez minden kolléga lelkére legyen mondva, válhatna az egész bázisban afféle infekciózus szokássá, a megoldás talán évtizedek kérdése.
Tehát a hipnotizált nézősereg fokozott természetességgel nyugtázta, hogy András vezető űrpilótán kívül a ColorStar világa is keleti gyökerekre vezethető vissza: a feminák egytől-egyig, mint valami háremhölgyek vagy legalábbis hastáncosnők mozogtak, ringatták az illúziókat, s ami még meglepőbb, mindannyian szinte ugyanazokat a mozzanatokat ismételve, mintha egy megrendezett fülledt arab estébe csöppentem volna, ahol éppen a szájízének megfelelő csajokat választja ki az öreg sejkfőnök. A Waterfront első másodpercei után elszökdeltünk egy más térbeli kiterjedésre, azután jártunk a Holdon, úgy hatlépésnyire – ami ismét nem kis teljesítmény – váltogattuk a különféle, ám egyenrangú repülési módokat, az igazat megvallva rengeteg dolgunk akadt.

kárpátidia

2003. 05. 06.