Még tök jó, hogy 10 előtt megérkezünk Münchenbe, mert kezd nagyon meleg lenni a kocsiban. Egy kávézóban bedobunk kávékat, ilyesmit, aztán felhívjuk Anitát, aki egy rajongó (tényleg), sosem találkoztunk vele, de nála fogunk aludni. Persze (persze?) nagyon aranyos lány, és rendkívül lenyűgöző bakelit-gyűjteménye van, amin rögtön végig is futunk (Simca résen van, és amikor épp fürdik valaki, mindig az új White Stripes-ot teszi fel, persze, hogy azt dúdoljuk az egész idő alatt).
Oszi, Simca és Sanyi, a sofőr teljesen érthető módon ledőlnek, mert sokat nem aludtunk… Anita, Pete meg én viszont kocsiba ülünk (a sebváltó: Union Jack-es… súlyos) és elnézünk a helyi nevezetesség English Gardenbe, ami valóban nagyon szép és finom limonádés sört árulnak. A városban található egy ex-barátnő, akivel aztán nem jön össze a találkozó, így a belvárosban császkálunk Pete-tel, lemezboltok, közért a vacsora miatt… Mire hazaérünk, én dőlök ki, úgyhogy a vacsora elcsúszik, emiatt késünk is a soundcheckről, de nem baj, mert úgysincs senki a Prager Frühlingben (itt játszunk), meg aztán csak végzünk időben.
22.30 körül kissé para van, mert lassan kezdenénk, és szinte senki nincs lent, Andi, a tulaj (férfi az illető) mentegetőzik, hogy nyár van, meleg, ilyenkor mindenki kint ül a sörkertekben…kösz! 15 percre rá elkezdjük, és kisebb csodaként kezd megtelni a terem… mivel nincs setlist (valahová elkavartuk, amit direkt előre kinyomtattam, mondjuk később sem lett meg), nem is tudom, mennyit játszunk, de szerintem 70-80 perc lehet. A hangulat nagyon jó, már egy csomóan vannak, Andi is táncol (Anita szerint a második számnál azt mondta neki: „i’ll get them in the autumn!”), egy ráadást kikövetelnek. Andi egy másodikat is szeretne, de már ki vagyunk dőlve és egyébként is, mindent eljátszottunk már… úgyhogy indul a gépi buli, CD-k & pólók árusítása, tequilás sör és abszint - most részletesen nem mennék bele, a lényeg az, voltak zenekartagok, akiknek másnap ki kellett tölteni néhány hiányzó részletet a történtekkel kapcsolatban. Valahogy 5 körül értünk haza…azt hiszem.
Igen, másnap (aznap) „elég nehezen” ébredtünk, természetesen a 11-12-re tervezett indulásból semmi nem lett. És Pete még képes volt 3 óra alvás után felkelni, hogy egy volt kedvesével együtt reggelizzen, nos, tisztelet neki.
A Párizsba tartó út elég szenvedés, nagyon meleg van a buszban, álmosak vagyunk, és mit szépítsünk, kurvára messze van. És még Sanyi is támad a John Mayall-kazettájával. Pedig összedobjuk az autópálya-díjat is a franciáknál, csak hamarabb érjünk oda. Apró örömök (vaníliás kóla felfedezése, finom benzinkutas szendók stb.) után éjjel fél 2 körül csak beérünk Párizsba… és még szerencsénk is van, az első térkép, amit csekkolunk, azt mutatja, nem is vagyunk messze onnan, ahová mennünk kell. Azért ne olyan lelkesen: kiderül, hogy két lakásban lakunk majd, és a cuccokat nem túl biztos 3 napig az utcán hagyni. Vagyis: fel a cuccokkal a 6. emeletre! Éljen! Az erősítőket „csak” a harmadikra kell cipelni! Hurrá!
Persze kialudni sem nagyon tudjuk magunkat, mert azért mégiscsak Párizsban vagyunk, vagy mi (yeah!!!) és 9 körül már úton vagyunk. Közhelyesebb nap-kezdés nem is lehetne: egy kávézó teraszán reggelizünk, ahol francia sanzonok szólnak és mindenki baguette-tel a hóna alatt szaladgál. Mondjuk egy csíkos trikót sem látunk, ez kissé rontja a képet (meg az is, hogy a rendőrök sem olyan szerkót hordanak már, mint a Louis de Funes-filmekben).
Aztán persze irány a belváros és a turista-körút a Szajna partján (Louvre, Notre-Dame stb…). Az ihlet nem késik, és Oszi már a következő kisfilmjét tervezi, ami a Nagy Francia Forradalom igaz történetét mutatja be, sokkoló és naturalista módon a csőcselék szempontjából. Az Eiffel-toronynál újabb jelenetet veszünk fel az amber smith első kisjátékfilmjéhez, a „The bag”-hez (hamarosan látható itt a weboldalon is!).
Mielőtt kora este hazatérnénk vacsorázni, a Szajna egy kis csatornájának partján, egy hangulatos parknál iszogatunk, míg Sanyi a cigaretta árán dühöng („4,50 euró egy doboz cigiért! Köcsög franciák!”). Hazafelé a metrón még találkozunk, Katival, egy magyar kísértettel, aki megígéri, hogy másnap eljön a koncertünkre. Persze nem volt ott a koncerten, de a szellemek nem járnak koncertre, nem?
Aztán Gulschannál (vendéglátónk és régi amber-segítő) főzőcske és egy kellemes borozós vacsora. Igazi szentimentális párizsi este. Testápolóval. Mert jól leégett mindenki napközben….Simca új beceneve mától: a Napszámos.
Másnap koncertnap, de „jó fej” vagyok és ismét korán reggel lépünk a lakásból, bepótolni néhány nevezetességet (Diadalív, Champ-Elysées, Concorde tér), meg lecsekkolni pár más helyet. Eléggé izgultunk előre, mert metrósztrájk van (mikor nincs sztrájk a franciáknál?), de aztán kiderül, pont nem azokon a vonalakon, amelyek nekünk kellenek. Aztán elválunk, és megtudom, elvileg 5-re a La Scéne-ben kéne lennünk soundcheckre. Simon (Exsonvaldes nevű zenekarból, velük játszunk ma este) azt mondja ők fél 3-kor soundcheckelnek. Ez meg milyen hülyeség? Olyan fél 7-re oda is érünk, hullafáradtan. Viszont a hely…nos, le vagyunk nyűgözve, IGEN, ez koncerthely! Röviden is mondva nagyon profi, rendes nagy színpad, monitorok, meg minden, ami kell. La Scéne.
A beállás elhúzódik 8, negyed 9-ig. A jelek nem túl biztatóak: a nagy partyzásban valaki rátaposott Pete samplerére még Münchenben, most kicsit zakatolva működik, meg azt említettem már, mennyire lejártuk a lábunkat két nap alatt? Szóval brutálisan fáradtak vagyunk, Simca+Oszi be is alszanak a koncert előtt 10 perccel. Maga a koncert nem rossz, nem is kiemelkedően jó, olyan „jó, de semmi különös” kategória. A fáradtságon kívül azért az is bennünk van, hogy „hű ez az első párizsi koncertünk!”, vagyis ici-pici görcs, de mondom, túléltük, és a közönségnek is bejön. Annyira nem lelkesek, mint a német közönség, de a maradék CD-k így is elfogynak és megvannak az önbizalomhoz szükséges „you were great, guys”-ok is. Bizonyos értelemben jó, hogy Matthieu, az itteni kiadónk (Musicast) főnöke nyaral és nem ezt a koncertet látta. Sebaj, ősszel, ha visszajövünk, már nem kell a nevezetességeken lefárasztanunk magunkat.
Persze hazai a közönség, a Kimlico és az Exsonvaldes nagyobb ovációt kap, de utóbbiak esetében ez nagyon is rendjén van (hallgassátok őket! Töltsétek le! www.exsonvaldes.net). Aznap este a még amúgy party animál tagok is nyugovóra térnek, a kimerültség szélén állunk…
Párizs-Budapest? 1700 km? Nem semmi táv, azt tervezzük, szerdán 11-kor legkésőbb elindulunk, de ismét „természetesen” ebből semmi nem lesz. Jó, most mi vagyunk a hibásak Simcával és Oszival, mert, bár két napig nem volt idő rá, mégis néhány száz méterre lakunk a Pére Lachaise-től, és nehogy már kihagyjuk. Szóval sétálunk egyet a temetőben, Oscar Wilde, Jim Morrison, Abélard+Heloise és még sorolni lehetne a hírességeket…olyan nyugis itt kint, hogy bocs, de 11 helyett 1-re érünk a La Scéne-hez, hogy bepakoljunk (ja, tegnap este itt hagytuk a cuccokat). 3-fél 4 körül ki is érünk Párizsból, és hiába a sok kényelmetlenség (meleg a kocsiban, nem semmi szag az otthonra szánt camembert-ekből), olyat alszok, mint állat. Pete átveszi a vezetést, és nem kíméli szegény Sanyi 10 éves Isuzu-ját, 140-el repeszt az országúton… éjjel, túl a fáradtságon, zsibbadt aggyal egyre nagyobb hülyeségeken röhögünk, füge (indie… értitek?) slágerek magyarul á lá Supra Hits, dalcímek: „Csótány” (Creep), „Lányok&Srácok” (Girls&Boys), a többitől megkímélek mindenkit…
Mi amúgy értelmiségi indie zenekar vagyunk, de 14 óra út után a McDonald’s nekünk is megváltás, műanyag szendvicseket tolunk az arcunkba reggeli gyanánt. Dél körül érünk Pestre, szegény Sanyi, neki még van egy útja Kaposvárra… de azért tudjátok mit? ANNYIRA nem is volt durva ez az út, simán bevállalná bármikor megint. Én is.
-amber-

www.ambersmith.hu

kárpátidia

2003. 07. 01.