Külföldön egyszerűbb a helyzet, ezzel pedig ugye nem mondtam újat. Magyarországon nincs igény a kultúrára, főleg a kultúra ezen szeletére. Ha lenne igény, akkor sem feltétlenül lehet belőle megélni. Hazánkban társadalmi, egzisztenciális problémákkal szembesülünk, következésképp az emberek nem áldoznak a kultúrára, vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint külföldön. Számomra a művészet létkérdés, nélküle szürke lennék, de az emberek java része a művészeteket, a zenét, a kiállításokat, a színházat, az operát stb. luxusnak tartja. Ott tartunk, hogy az anyagi háttér nem teszi lehetővé, hogy ilyen dolgokra áldozzanak az emberek, mert nincsen arányban a fizetésükkel. Külföldön egy alapfizetésből ez nem kérdés, de amíg az itthoniak számolgatják hónap végéig a pénzüket, ez a probléma nem lesz megoldott. Fontos lenne, ha elszakadhatnánk a matériáktól, nagyobb lenne az érdeklődés, a terhek lekerülnének a vállakról.
Gyermekkoromban rajzoltam, agyagoztam, színjátszottam 10 éven át. Nem is értem, mit kerestem a Leőwey gimnázium német-nemzetiségi tagozatán… Engem mindig is a kreativitás mozgatott. A művészeti szakközépiskola, vagy legalábbis egy szabadabb humán gimnázium közelebb állt volna az egyéniségemhez, de véletlenek összjátéka, és más nüansznyi dolgok miatt alakult így, de főleg édesanyámon múlt, aki akkoriban hallgatott másokra (és talán maga is úgy gondolta) joggal vagy anélkül, hogy a művészetből nem lehet megélni… Ez is egy alapvető probléma, az attól való félelem, hogy a gyerek nem szerzi meg azt a biztonságos anyagi és egzisztenciális hátteret, amivel nyugodt jövőt biztosíthat majd magának.

kárpátidia

0000. 00. 00.