Mióta létezik a zenekar, és hogyan alakult?
A Le Biskuit a 40-es buszon alakult Budaörsön, a Kötő utca és a Városháza megállók között valamikor a történelmi jelentőségű 1999-es évben. A zenekar magyar tagjai (merthogy van másfél amerikaink is) egy alomból jöttek, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium almából, ahol különböző gimnáziumi rock-zenekarokban játszottunk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Amikor felmerült, hogy esetleg egy kicsit finomodjon a stílusunk, és különböző szarabbnál szarabb neveken itt-ott a városban már játszottunk ezt-azt, láttunk egy apróhirdetést, hogy egy amerikai szaxofonos keres zenekart. Éppen a Rajk-kollégiumban (Közgáz) volt koncertünk, ahova elhívtuk a srácot, kérdezte, hogy hozza-e a hangszerét, mondtuk, hogy: hát... hozza. Volt kb. egy órányi műsorunk, néhány funk-számmal, meg egy csomó jazz-standard, amelyek a mi előadásunkban rettenetesen rosszul szóltak. Az amerikai fiú (Ben Abarbanel-Wolf) megnézte a listát, majd azt javasolta, hogy inkább játszunk mást, megmutatott néhány groove-ot a basszusgitárosunknak, és végül úgy játszottunk (improvizáltunk) két és fél órát, hogy az előre eltervezett műsorból szinte mindent kihagytunk. És persze folyamatosan táncolt mindenki.
És hogy került a zenekarba Andy Hefler, az énekes?
A szaxofonos fiún keresztül, ők jól ismerték egymást a budapesti amerikai kolóniából, Andy több zenekarban énekelt már korábban, Los Angeles-ben, meg Budapesten, és talán éppen nem volt benne semmilyen fix dologban, hát jött. Közben a Ben Berlinbe költözött, de az Andy itt maradt velünk, hál' istennek.
Nagyon jól beszél magyarul, hogyhogy?
Már tíz éve itt él, és elég jó füle van. Annyira jól beszél, hogy néha azzal kritizálják a zenekart, hogy "nagyképű társaság, a számok közötti összekötőszövegeket angolul mondja az énekes"! Gondolkoztunk egyébként, hogy vicces lenne néhány magyar szövegű számot az Andy szájából hallani.
Honnan származik a név: Le Biskuit?
A nevünk tökéletesen értelmetlen: ez a betükombináció semmilyen nyelven nem létezik, a legközelebbi még a francia szó, de azt c-vel írják. Az az eredete, hogy az alakulásunk idején volt egy kedvenc CD-nk, bizonyos Urbanator nevű acid-jazz zenekar egy lemeze, amin volt egy elképesztően jó szám, a címe: Hot Jazz Biscuits. Gondoltuk, hogy ez nagyon jó kis név, csakhát benne van az a fránya "jazz" szócska, és a közönséget mégse illik átverni: azt gondolják, hogy jazz-zenészek vagyunk, aztán kiderül, hogy ez egy béna ilyen-olyan zenekar. Igen ám, de ha kihagyjuk a "jazz"-t, akkor az marad, hogy Hot Biscuits, ami meg – a magyar fordításban legalábbis – olyan szexuális preferenciát tulajdonítana a 6 hímtagból álló zenekarnak, ami nem a sajátunk (bár liberális nézeteinknek megfelelően semmi bajunk vele). A Biscuit maradt hát, ez viszont így kicsit uncsi volt, megbolondítottuk hát: lett belőle Le Biskuit (k-val!!!!).
Az időről időre felröppenő hírek miszerint feloszlotok mennyire igazak?
Mint minden zenekar, mi is sok-sok belső problémával küzdünk, például rettentő büdös a lábunk, meg nehezen tudjuk eldönteni, hogy Máté Pétert vagy Szécsi Pált dolgozzunk-e fel, meg hogy sörözni menjünk-e vagy próbálni, és hasonlók. Ezt a sok nehézséget azonban nem visszük a közönség elé, nekik csak annyit mondunk, hogy a következő koncert lesz a Búcsúkoncert, így aztán mindenki úgy érzi, hogy valami nagyon jelentős eseményen vesz részt, aztán nagyon boldog, amikor kiderül, hogy mégis lesz következő koncert. Tavaly szeptember óta vagy 9 búcsúkoncertünk volt. A Le Biskuit egyébként igazi túlélő zenekar, túlélte amikor az egyik gitáros (Ságvári Bence) fél évet töltött Londonban (akkor jött a másik gitáros: Baticz Csaba), túlélte, amikor én egy évet Párizsban töltöttem, és remélhetőleg túléli, amikor a basszusgitárosunk (Ságvári Ádám) jövő tavasszal elmegy félévre Rómába. Igazi európai zenekar vagyunk. Hehej! Az igazán komoly krízist amúgy éppen most vészelte át a zenekar, mert kilépett a dobosunk (Zimon Péter), aki abszolút alappillére volt a társaságnak, főleg neki köszönhetően röhögtük szét magunkat a próbákon, és persze hihetetlen jól dobolt. Sikerült viszont a Szigetre találni egy új dobost, aki régi barát (Mócz András), és ugyancsak vicces fickóba oltott jó dobos, nem beszélve arról, hogy kiváló fogorvos, úgyhogy a zenekar fogazata kifogástalan állapotba került, ami tudvalevőleg a világsiker záloga.
Akkor a Sziget-koncert búcsúkoncert volt, vagy sem?
Ha a Le Biskuit-tradíció felől közelítjük meg a kérdést, akkor természetesen búcsúkoncert volt, ha viszont leásunk a szó eredeti jelentéséig, akkor (lekopogom) talán nem, mert elég jól sikerült, és ez sok-sok energiát adott a folytatáshoz. A Le Biskuit igazi baja egyébként, hogy nehezen tudunk zöld ágra vergődni azon, hogy baráti társaság vagyunk-e vagy zenekar. Amikor ez szóba jön, mindig oda lyukadunk ki, hogy baráti társaság vagyunk, csakhát amikor az embert a Millenárisra meg a Szigetre hívják, és több száz, ne adj' isten több ezer ember előtt kell játszani, akkor nem lehetünk már pusztán barátok, hanem hirtelen profi zenészekké kell váljunk, és ez bizonyos nehézségekbe ütközik, mert a lelkünk mélyén nem vagyunk azok. Persze próbáljuk megjátszani magunkat, és megfelelni a feladatnak, és hát a jelek szerint (megint lekopogom) ez eddig sikerült is. Ha egy koncertszervező olvassa ezt az interjút, akkor az előző bekezdést ne vegye komolyan: a Le Biskuit csontprofi funk-zenekar, csupa tehetséges, nagyképű, és arrogáns zenésszel.
Melyik volt eddig a legjobb koncertetek, és belülről milyen volt a Sziget-koncert?
Mivel az elmúlt évek során kb. 90 koncertünk volt, nehéz eldönteni, hogy melyik is volt a legjobb. Meghát sajnos (szerencsére?) nincs feltétlen összefüggés a zenei minőség és siker között, jobb tehát külön választani a kívülről meg a belülről jó koncerteket. Számtalan olyan koncertünk volt például, ami nagyon bejött a közönségnek pedig belülről egyáltalán nem volt komoly, és fordítva: néha hihetetlen jól játszik a zenekar, és három ember támasztja a pultot a 150 négyzetméteres táncpálya túlsó oldalán. A legnagyobb koncertünk a szilveszteri Millenáris-buli volt az Amorf Ördögök után, a Kispál előtt, ahol a dugulásig tömött Fogadóban, kb. 4000 ember előtt játszottunk egy órát, szerintem hibátlanul. A mostani Sziget-koncert ugyancsak hihetetlenül jó volt, merthogy – teljes döbbenetünkre – teljesen megtelt a Jazz-sátor, és kb. az első szám második ütemétől a ráadás végéig folyamatosan mindenki táncolt. És hát itt nem lehetett ráfogni a dolgot arra, hogy biztos a Kispál miatt jöttek a népek. És a családunk meg a baráti körünk se ekkora.
Belülről milyen volt, túl a közönségsikeren?
Elég ramatyul szólt, mert nem volt idő beállni, meg valami technikai zűr is volt az általunk hozott erősítővel. Külön pikánssá tette a dolgot, hogy itt volt a Ben, akivel kb. 2 éve nem játszottunk együtt, és 2 órával a koncert előtt érkezett Berlinből, úgyhogy próba nélkül ugrott a színpadra. Meg persze volt egy kis drukk, merthogy a Szamival (a dobossal) ez volt az első koncert, ami őszintén szólva meredek, de a dolog remekül működött.
Mennyire improvizatív ez a zene, hogy pl. a Ben csak így beugorhatott?
Azért emögött a "csak beugrás" mögött ott van az, hogy két éve még velünk játszotta nagyrészt ugyanezeket a számokat. Amúgy sok minden születik a színpadon, és éppen ez adja a varázsát szerintem: hogy könnyen érthető, táncolható, és mégis improvizatív, amitől talán nem olyan unalmas.
Legközelebb mikor és hol léptek fel?
Erről még nem tudok közelebbit mondani, mert egyáltalán az sem volt biztos, hogy ezt a dobos-krízist túléljük (a lét volt a tét), de most a Sziget után mindenki nagyon lelkes, úgyhogy törjük a fejünket. Érdemes figyelni a Pesti Estet a "Bontás" L-betűjénél.

Kovács Anna

kárpátidia

2003. 08. 17.