- Milyen okból kifolyólag látogatott haza?

Mandoki: A Soulmates album promóciója végett érkeztem haza Magyarországra, egy rövid 48 órát töltök itthon, interjúkat adok, s aztán már utazok is vissza Németországba.

- A „Soulmates” albumon rengeteg művésszel dolgozott együtt. Többek között Ian Anderson, Steve Lukather, Nik Kershaw, Chaka Khan, Al di Meola is segédkeztek az albumon. Hogyan sikerült ennyi kiváló zenészt összehoznia?

Mandoki: Mindannyian barátaim, így egyáltalán nem volt nehéz összehozni a csapatot. Az album nem véletlenül kapta a „Soulmates” – lelki társak címet, a zenészeim egyben legjobb barátaim, hasonlóan gondolkodunk a világ dolgairól, s ennek is köszönhető, hogy ez az album elkészülhetett. A lemez alapvetően a világban tapasztalható elértéktelenedéssel foglalkozik. Egyfajta „értékegylet” ez a zenész társaság. Azt vizsgáltuk meg ezen az albumon, hogy mely értékek érvényesek a mai világban és melyek azok, amelyek szinte kivesztek.

- Hogyan látja ezt a mai világot? A saját szakmájáról, a zenész világról mi a véleménye?

Mandoki: Én is részese vagyok ennek a világnak, így bőven hatással van rám, minden, ami körülöttem zajlik. Ez vonatkozik a zenei dolgokra, vagy a világ sok minden más dolgára. Emellett nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjak a mostani folyamatokról. Nekem is ugyanúgy le kell tennem minden évben az arany- és platina lemezeket. De mindenképp megpróbálom ezt a látszólag ambivalens helyzetet feloldani. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a tartalmi és formai egység ne boruljon fel, a „Soulmates” albumom pont ezt definiálja újra. Azt az idealizmust testesíti meg, amivel a mi generációnk a ’70-es években belefogott a zenélésbe, amit a mai zenészek számára is fontosnak tartok. Azt, hogy az ember megvalósítsa azokat a tinédzserkori álmokat, amit önmagának elképzelt és ezzel az idealizmussal dolgozzon egész életében. A formai nyelv pedig maga a zenei játék, a zenélés öröme.

Hogyan érzi, a saját tinédzserkori álmai megvalósultak?

Mandoki: Ezt még korai lenne kimondani, hiszen, míg él az ember, addig dolgozik, alkot. Nem azzal foglalkozik, hogy folyamatosan visszatekintget, hanem a napi céljait valósítja meg. Rengeteg munka vár még rám, így nincs is időm ezen elgondolkodni. Persze tisztában vagyok vele, ha egy produkcióm sikert arat, de ez alapján még nem mondanám ki, hogy minden fiatalkori álmom teljesült.

Idehaza, Magyarországra milyen sűrűn látogat? Figyeli a hazai zenei életet? Mi a véleménye a mostani magyar zenéről?

Mandoki: Most nagy csalódást kell okoznom, mivel nagyon ritkán vagyok itthon, Magyarországon, így nincs igazán rálátásom az itthoni zenei életre. Van egy-két jó barátom, akik hébe-hóba meglátogatnak engem kint Németországban, és ilyenkor hoznak ki lemezeket, de őszintén szólva annyira el vagyok foglalva a saját munkámmal, hogy nincs időm mindegyiket meghallgatni. A stábomban van egy kolléga, aki folyamatosan figyeli a magyar zenei kiadványokat és kiválogatja az érdekesebbeket.

-A ’70-es években hagyta el Magyarországot. Ez egy forró fejjel hozott fiatalkori döntés eredménye volt, vagy egy előre megtervezett, megfontolt tett volt, hogy itt hagy mindent Magyarországon és Nyugatra megy szerencsét próbálni?

Mandoki: Nagyon is megtervezett disszidálás volt. Kb. másfél éven át szerveztük a barátaimmal az egészet. Egyáltalán nem egy fiatalkori fellázadás eredménye volt, hanem egy igazán megfontolt döntés eredménye volt. Egyszerűen nem maradhattam itthon. Nem kaptam meg azokat a lehetőségeket, amire szükségem lett volna, hogy dolgozhassak. Nem engedtek érvényesülni az akkori rendszerben, mert nem voltam kommunista és már akkor is kimondtam a véleményemet. Semmi másra nem vágytam, mint amit most csinálok, a világ zenei elitjével együttdolgozni. Erre nem volt lehetőségem, így lépnem kellett. Akkoriban egy szűk zenei kör jutott csak ki Nyugatra, azok a zenekarok, előadóművészek, akiket a kommunista párt kiengedett. Tévedés, mikor azt hallják, hogy azokat a zenekarokat kint várták, mert csak az juthatott nyugatra, akiket az akkori rendszer kijuttatott, akik meghajoltak nekik. Én ellenzéki család sarja voltam, mindig is szúrtam a szemüket, így nem is kaptam lehetőséget. Mennem kellett. A legfurcsább mikor hazajövök, így közel 30 év után és ugyanazt látom, mint akkoriban. Ugyanazok maradtak hatalmon, szinte semmi nem változott. Tudják, a szüleink generációja kiheverte a II. világháború és a nácizmus terheit, de a maguk generációja, még együtt él a kommunista világ eszméivel, hiszen ezek az emberek még mindig hatalmon maradtak. Nem történt meg az elszámoltatás, ami mondjuk Nürnbergben meg volt, itt nálunk a rendszerváltás során elmaradt, és ez a maguk generációjának a hibája. Nem tudom, mikor lesz itthon bármilyen változás politikai téren, de engem megdöbbent, hogy semmi sem változott.

- Nem sokat tudunk a disszidálása utáni időszakról. Hogyan indult el a kinti karriere? Egyáltalán hogyan sikerült a külföldi nagy sztárok közelébe férkőznie magát? Volt kint bárki, aki várta magukat, segített elindulni a pályán? Mert ez mai szemmel sem tűnik könnyű feladatnak, de akkoriban…

Mandoki: Nagyon kemény munka eredménye volt. „Vér, veríték és könny.” És még azt sem mondhatom, hogy szerencsés lettem volna, mert nem voltam az. Tudják mi az, hogy szerencsés karrier? Amikor egy művészt egyik napról a másikra felfedeznek, egy menedzser felkarolja és fél év múlva már világsztár. Van jó pár barátom pl. Ian Anderson, akinek így indult a karriere. Ők szerencsés emberek, én ugyanezt nem mondhatom el magamról. Mindenért meg kellett dolgoznom. A disszidálás után én is menekülttáborban kötöttem ki. Utána egy utazó színházban doboltam, hogy megéljek. Majd lerobbant kocsmákban zenéltem. Igazán nagy áttörést München jelentett számomra, hiszen akkoriban, a ’80-as évek elején olyan nagy nevek dolgoztak ott mint a Deep Purple, Rolling Stones, Queen, David Bowie. Például abban a München-i kocsmában, ahol doboltam, pincérnőként dolgozott Donna Summer. A szó szoros értelmében bedolgoztam magamat közéjük. Aztán jött az első saját pop produkcióm, a híres Dzsingiszkán c. dal, ami igaz, hogy sokaknak sikert és pénzt hozott, nekem egy nagy tanulság volt. Azzal a próbálkozásommal sokakat tettem gazdaggá és híressé, az én zsebem meg üres maradt. De ebből is tanultam.
Arra a kérdésre, hogy miért nem ismerik a munkásságomat itthon, Magyarországon, egyszerűen meg tudom adni a választ. Sokak szerint még mindig zavarom a képet. Még mindig nem tudják elfogadni, hogy én kimentem és megcsináltam azt külföldön, amit senkinek sem sikerült ezidáig. Pedig el sem tudják hinni, hogy mennyi munka van mögötte, mennyi szenvedés. Annak idején költő akartam lenni, de a Sors elvette az anyanyelvemet. A verseimet nem publikálták, nem jelenhettek meg az akkori világban. Az irodalmi ambícióim persze megmaradtak, de itthon nem dolgozhattam, mint költő, irodalmár, így ezt az álmomat fel kellett adnom.

- A német zeneipar, zenész közösség mennyire fogadta be Önt?

Mandoki: Ha csak annyit mondok, hogy az összes német kitüntetést megkaptam már, sőt a német parlamentben én képviselem a német zenészeket, azt hiszem, ez mindent elmond. De érdekes ellentét, hogy a saját albumomon csak angolszász zenészekkel dolgoztam együtt, amerikai, angol muzsikusokkal. De ez sem véletlen, zeneileg az ő világuk áll közelebb hozzám.

- Kívülről nézve, szinte végig töretlen karriert mondhat magáénak, hiszen eddig bármibe belefogott, az rövid időn belül nagy siker lett. Szinte garantált a siker, ha a producerek között ott látni a nevét. Voltak/vannak időszakok, amikor nehezen tud tovább lépni vagy belülről kudarcnak él meg egy adott zenei vállalkozást?

Mandoki: Ahogy mondják, nincsen rózsa tövis nélkül. Persze, hogy vannak időszakok, amikor nem tudom, hogyan tovább. És volt rendesen tüske is, jó pár kudarc, még ha ez kívülről nem is nagyon látszik. De az sem könnyebb feladat, amikor egy platina lemezes produkció után be kell mennem a stúdióba és újból valami siker várományos dolgot kell megalkotnom. Ilyenkor a legjobb, ha zenei stílust váltok, ezért tűnhet úgy, hogy a zenei műfajok között ugrálok. Szinte minden műfajt kipróbáltam már. De ez kell ahhoz, hogy új erőre kapjak, legyen új ötletem, ne álljak le és tudjam folytatni a munkámat.

- Munkásságán belül meghatározóak a filmzenei produkciók. Jelenleg a Walt Disney cég egyik vezető zenei producere. Többek között a legújabb Disney filmnek, a Mackótestvér (Brother Bear) c. rajzfilmnek is Ön volt a producere. De ami nekünk magyaroknak igazán emlékezetes lehet, az a Tarzan filmzenéje, ami magyar nyelven is elkészült Ákos közreműködésével. Nehéz volt rávenni erre a Disney vezetőit?

Mandoki: Rá kellett beszélnem a Disney főnökeit, hiszen ilyen kis piacra, mint Magyarország, nem szoktak lokális kiadványt készíteni. Egyfajta bónuszként kaptam a Disney cégtől. Ha rajtam múlna, mindegyik filmzenének megcsinálnám a magyar verzióját, de be kell látni, hogy ez így nem nyereséges üzlet, a Disney nem pár ezres eladásokban gondolkozik, hanem több milliósban, amire egy ilyen kis piacon nincs lehetőség. A Tarzan tény, hogy az egyik legsikeresebb filmzeném volt, többszörös platina lett és szinte minden díjat besöpört, köztük egy zenei Oscar-díjat is. De ha jól tudom, itthon Magyarországon is Arany Zsiráfot kapott a filmzene. Az viszont egy külön rejtély számomra, hogy én miért nem kaptam meg érte a díjamat. A világon mindenhol ilyenkor kettős díjátadás van, furcsa módon a MAHASZ nekem ezt nem ítélte meg. Érdekes, hogy a világ minden pontján ezért díjaztak, csak pont a hazámban nem. Most megint ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennem…

- A mai fiataloknak mit tudna ajánlani, akik nemzetközi karrierről álmodoznak?

Mandoki: Csak azt, amit én tettem annak idején. Ki kell menni és meg kell mérettetni magukat. Ez természetesen rengeteg munkával jár együtt és sok minden benne van a pakliban. De mindenkinek meg van a lehetősége, akárcsak a mi időnkben is meg volt, csak már szerencsére nem lőnek a határon. Szabad a pálya mindenkinek, ki kell költözni, meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak rengeteget kell dolgozni érte.

fkriszta

2004. 03. 15.