Beszélgettünk a versírásról, a két legújabb albumról, a zenekarról, visszakacsintottunk a múltba és előretekintettünk a jövőbe. Lovasit igazából nem kellett sokat kérdezni, csak megpendítettünk egy húrt, és hosszú perceken keresztül mesélt az érzéseiről, gondolatairól és benyomásairól. Az interjú alaphelyzete amúgy sem egy átlagos kifaggatás lett volna, hanem hogy egy kicsit közelebbről, mélyebben ismerjük meg „Bandit”, ha már a színpadról 16 éve hallgatjuk.
Az első kérdésem, ami talán nagyon sokunkat érdekel, hogy ez az elképesztő mennyiségű vers amit te eddig írtál – gyakorlatilag egy teljes kötetre való – az honnan jön belőled?

Úristen! Hát tudod én egy ideig alanyi költő voltam, aztán mint dalszövegíró debütáltam újra. Én tulajdonképpen azért kezdtem el dalszövegeket írni mert a zenekarnak kellettek szövegek és az első néhányat még Ózdi Rezsővel írtuk közösen, aztán ő egy év, másfél év után kiszállt a zenekarból és utána már csak én írtam egyedül, ami azt jelenti, hogy néhány rosszat is írtam…

Ezt pontosan hogy érted? Van olyan amit nem szívesen hallgatsz vissza?

Nem, igazából úgy gondolom, hogy a dalszövegeken ezt nem lehet számonkérni. A zene bizonyos értelemben be is határolja és nagyon sokszor, ahhoz hogy dalokat írjunk, nem feltétlenül kell iszonyú igényesnek lenni a szövegben. Ez azt jelenti, hogy én igazából azt gondolom, hogy nagyon-nagyon tömény szöveget egész egyszerűen a zene – egy bonyolult zene – nem bír el. Az egyszerű zene az elbír súlyos szövegeket, a súlyos zene pedig nagyon ritkán bír el súlyos szövegeket – egyszerűen túl sok. Az nagyon kegyelmi állapot amikor létrejön egy olyan helyzet amikor egy súlyos szöveg összetalálkozik egy súlyos zenével, de ezt nem lehet forszírozi.

Előfordult már, hogy visszanyúltál régebbi dalokhoz és módosítottad?

Nézd, az én szövegvilágom nagyjából egy világ én a saját fejemből írok, gyakorlatilag ’87 óta ismétlem magam, írom ami engem érdekel..

Mi az ami érdekel vagy inspirál írás közben?

Híj! Semmi… Képeket látok. A Kurt Vonnegut mondta egyszer, hogy egy jó író ugyanazt írja le másképpen sokszor, és még olyan nagyon-nagy íróknál mint pl.: Gracia Marquez – aki 3 vagy 4 regényt írt – ha elolvasod a 100 év magányt, akkor minden Marquez regényt olvastál, attól függetlenül, hogy ős is írt nagyszerűeket.

Van valami ami személy szerint engem borzasztóan érdekel, ez a bizonyos dal ami a 8 bűnről szól, és örülök, hogy pont játszottátok is. Ennek van valamilyen mélyebb eredete?

Ez egy ilyen felütés volt - az első versszak – és aztán óhatatlan, hogy a Tízparancsolat felé vette az irányt - már hogy az én agyam – és ez adta magát. Az emberek a Tízparancsolatot általában valamilyen formában megszegik, főleg, hogyha meglehetősen vaskalaposan értelmezzük őket, mint ahogy erre a történelemben számtalanszor sor került, és igazából semmiről nem szól, ez a felütés egy magától jövő dolog volt és a mélye inkább már a dalformához tartozik, ez ilyen alkalmazott szövegírói megoldás, hogy efelé fordult a dolog. De ez nem olyan nagy baj. Én pl.: az olyan szövegírókat, akik szinte szolgaian mégis nagyszerűen és szellemesen szolgálják a dalt, azokat nagyon-nagyra tartom. Például Romhányit, vagy Bereményit, azt gondolom, hogy ők a mi szakmánknak a csúcsai. Én nem vagyok költő - tehát ezt tisztázzuk -, engem mindig belekevernek ebbe a költői szituációba, én nem írnék verseket, ha nem kéne dalokat írnom. Ezt azért mondom mert én dalszövegíró vagyok, mondjuk nyilván nem olyan szövegeket írok mint a Romantic zenekar, és nyilván olyan dolgokat írok, amik nekem fontosak, mint költő. Én magam sokkal inkább úgy érzem, mint a Tinódi Lantos Sebestyén - aki egy dalszövegíró volt -, s hogy őt mint költő tartjuk számon az csak azért van, mert elvesztek a kották, vagy mert nem voltak.

Mivel tavaly ünnepeltétek a 15-ik születésnapotokat, azt hiszem felvetődhet a kérdés: Mi az ami ennyi ideje segít az együttest összetartani? Nem tudom ez mennyire motoszkál a fejedben…

Nem az az érdekes, hogy mi hosszú ideje vagyunk együtt, hanem hogy mi egy aktív zenekar vagyunk. Nem tudom hány évesek leszünk (17 ?) meg még néha játszunk, meg még néha élvezzük is, meg gyakorlatilag amikor nem élvezzük, akkor is élvezzük. Inkább ebben az a szép, hogy ez a zenekar még most is szól valamiről, egy érdekes kísérlet része. Tehát nem halott, még most is van tétje a dolognak, legalábbis mi ezt befelé pontosan tudjuk, és igazából másodlagos ez az idő, mert ha nem lenne tétje, vagy belül valami, akkor kifele sem lenne olyan. Mert a média támogatása nélkül is, ez a zenekar népszerű és a maga állította szabályok szerint, nem kényszerül olyan kompromisszumokra, amik miatt hitelét kellene, hogy vessze. Annak nagyon örülök, hogy idejében észrevettük, hogy melyek azok a csapdák, amelyeket ki kell kerülni ahhoz, hogy ezt megéljük… Nyilván egy csomó ember, aki valamikor szerette a Kispált azt mondja: „Hát én ezen már túl vagyok”. Mi még nem vagyunk túl rajta!

Nem félsz attól, hogy egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amitől talán nagyon sok művész fél, a kiégésnek a pillanata, amikor egyszerűen úgy érzed, hogyha megfeszülsz sem tudsz már többet írni?

Valahogy ez nem művészeti probléma, ez egzisztenciális probléma. Ha valakinek csöndje van, akkor nem az a probléma, hogy szar dolgokat csinál, hanem az az igazi kockázata, hogy bele is lehet halni. Én most konkrétan nem félek, de volt már ilyen.

Menjünk egy picit vissza az időben, valahova a Holdfényexpressz és a Velőrózsák idejére. Nagyon sok helyről lehetett hallani, hogy ez két borzasztóan depresszív album lett, és hogy utána a Turisták Bárhol-lal meg a Nagyon Szerelmes Lányok-kal visszatértetek a korábbi hangulathoz (Bálnák Ki a Parta vagy Ágy Asztal Tévé). Ezt ti hogyan éltétek meg?

Én a Velőrózsákat nem tartom jó lemeznek, azért mert nem derül ki belőle aminek ki kéne. Tehát mikor megjelent a szólólemezem, mondták, hogy ez egy ilyen szomorú lemez, én szerintem tök vicces lemez, én majdnem hogy azt mondom, hogy röhögök rajta. Szerintem ezek a dolgok ilyen magatartás minták alkalmasak arra, hogy az ember homurral és méltósággal kezelje a sorsát. A Velőrózsákkal az a baj, hogy az zenei köntöse kicsit ilyen pátoszos, és nem vagy csak néha működik benne ez a humor. Mondjuk ha a Vér és Bél című számra gondolsz, ami egy ilyen komoly rock-himnusz, a szövege pedig egy ilyen önpusztító izé, én abszolút érzem abban is a humort, a többi ember – mivel ilyen direkt gesztusokkal dolgozunk benne – ezt nem érzi, tehát ez egy tragikus eret vágó szám. De abszolút nem! Én mikor ezt a szöveget írtam, végigröhögtem.

Talán azért érzik ezt sokan, mert a szöveg és zene kölcsönhatásából következik a tragikus hangulat. Nem feltétlenül csak a szövegen múlik…

A Velőrózsákkal nekem is az a bajom, hogy nem hallom benne azt a humort, ami tudom, hogy benne van, hanem egy tragikus hősködés lesz belőle. Azt tudom, hogy jól szól, meg nagyon megírtuk, meg túl van cizellálva, és egy baromi igényes progresszív-rock lemez lett, és a progresszív rockot alapvetően mindig utáltam. És ez ilyen önkielégítés, hogy aki sok akkordot tud, annak nem biztos, hogy az a dolga, hogy mindegyiket eljátssza.

Ez az ami arra késztetett, hogy – akár csak formálisan is – kiadj egy szólólemezt?

Igen, gyakorlatilag a Velőrózsák késztetett rá, úgy gondoltam, hogy nem tudtam megcsinálni azt ami a fejemben volt.

Fájdalomcsillapításnak kellett?

Igen. Nem akartam kínlódni a Csülökkel, kínlódni a zenekarral, és elkezdtem magam írni.

Egy személyes kérdés: nem szokott abból baj lenni, hogy oltogatod a Kispált a színpadon?

Hmm….Biztos volt már. Igazából azt gondolom, hogy ami a színpadra kikerül, az a mi elfogadott belső normáink szerint egyáltalán nem cikizés. Vagy ha cikizés is, egy zenekar csak úgy tud működni, hogy ha mindannyian keményen viszonyulunk a másikhoz. Nálunk ezek a dolgok befelé sokkal keményebbek, sokkal kíméletlenebbek vagyunk egymással, tehát működik ez a fajta kegyetlenség, ami építő jellegű.

De azért nyugtass meg, hogy nincs rossz viszony közetetk!!

Persze itt alapvető feltétel, ebbe’ a zenekarba, hogy nehogy egy pillanatra bárki is komolyan vegye magát, kiáll a színpadra és azt gondolja, hogy ő most eszeveszetten jó, hogy ő az isten azért mert eljön x-ezer ember a Csarnokba, vagy hogy ő tojta a teliholdat. Ez máshogyan nem megy, így működik, hogy földön kell tartanunk egymást.

Most, hogy tavaly bejártátok szinte az egész országot, van olyan hely ahova nagyon szívesen mész/mennél játszani?

Ez inkább technika függő. De vannak kedvenc városaink, ahol szívesen játszunk egyrészt mert sokan vannak, másrészt jó a közönség, harmadrészt jó körülmények között tudunk játszani. Ezeket szeretjük. Ahol nem jó, kevesen vannak és nem olyan jó a közönség, ezeket nem feltétlenül szeretjük, de én pl. nagyon jó vagyok abban, 150 ember előtt is nagyon jó koncertet tudunk csinálni. Kifejezetten szeretem, ha tét van ha a koncert eleje úgy kezdődik, hogy néma csönd van, és úgy végződik, hogy elfogadtak bennünket. Minél öregebb egy zenekar és minél több előítélet van vele szemben, és minél több elképzelés van vele szemben annál nehezebb. De igazából minden koncertnek az elején még én se tudom, hogy mi lesz és azt se tudom, hogy mit fogok mondani. Néha kitalálom, hogy az első három szó mi legyen, mert tudom, hogy nem jutna eszembe semmi. Ezért találom ki előre a mondanivalót, és utána várok, hogy jöjjenek a jelek, az impulzusok és várom, hogy történjen már valami. Ha nem történik semmi akkor nyilván az ember egy darabig magából gerjeszt energiákat, hogy megoldja a helyzeteket és jó esetben ilyenkor jönnek. Ha nem történik semmi, akkor meg dacos szoktam lenni és átmegyek népművelőbe. De nincsenek ilyen előre-receptek, lehet 2000 ember előtt is borzalmas koncertet és lehet 100 ember előtt is nagyszerű koncertet csinálni. Nincsenek előre lefutott játszmák.

A nyárra mit terveztek előre? Jön a fesztiválok szezonja!

Nincsenek terveink, ilyenkor befejezzük a saját koncertek gyártását és várjuk, hogy meghívjanak bizonyos helyekre. Bizonyos koncerteket elvállalunk, bizonyos koncerteket meg nem. Az volt a nyár előtt kiinduló pozíciónk, hogy nem kell minden áron egész nyáron játszanunk. Régen a nyár az ilyen szabad-műszak volt, tavasszal meg ősszel játszottunk saját turnékon, és nyáron – amíg nem volt ennyi fesztivál – volt 5 koncertünk. Az éhhalál szélén, de nagyszerűen elvoltunk. Most inkább az van, hogy ha sokat játszunk, akkor legyünk jó drágák, és akkor nem játszunk sokat. Illetve vannak olyan fesztiválok, ahol nem vagyunk drágák, de azokat szervezzük meg szeretjük. Tehát szelektálnunk kell, az ajánlatoknak az 50-60%-át fogadjuk el.

A riport után sajnos nem volt alkalmam hosszan csevegni Lovasival, váltottunk pár szót, utána mennie kellett. Akkor lettem csak figyelmes, hogy közben az egész Csarnok kiürült, Kispál és Ákos 10 perccel a koncert után elsiettek, csak 1-2 rakodó ténykedett az idő közben az udvarra begördült nyomasztóan nagynak tűnő teherautók körül, az épület belső furcsa szagú terme sajátosan kongott a félhomályban és még érezni lehetett a koncert közben szemerkélő eső felszálló nehéz páráját. Mintha fél órája nem is Kispál koncert lett volna. Eltűnt a közönség, a zenekar, csak a személyzet maradt és jómagam. Mikor kifordultam a kapun, a biztonsági még őr kedvesen köszönt, a lábaim pedig az Oktogon felé vették az irányt…

Ferenczi Attila

2004. 06. 09.