A Hendrix visszatekintő és jubileum kapcsán azonban érdemes – és tanulságos – a zenekarvezetővel történt beszélgetés legfontosabb részleteit közzétenni.

Sok mindennel kezdhetnénk, válasszuk mégis azt az esetet, amikor Hendrix a Tv élő adásában az előre megbeszélt program helyett improvizált egy nagyot, igaz, nem zenei értelemben.

A Ready Steady Go elnevezésű zenés műsorban történt 1969-ben. A Lulu Show-ban léptünk fel, és ha jól emlékszem, a Hey Joe-t, vagy a Voodoo Chile-t játszottuk – de inkább az előbbit-, amikor egyik pillanatról a másikra Hendrix felállt, bemondta, hogy ’ Ezt a szart nem játsszuk tovább!’. Szólt még valamit Jack Bruce-ról és Ginger Baker-ről is, majd belekezdett a Cream Sunhsine Of Your Love című számába, ami történetesen Bruce szerzeménye. Minthogy élő adásban voltunk, a műsor lekeverése nélkül is sokan gratuláltak ehhez az akcióhoz. ( Ez igaz, csakhogy a TV BBC Club műsorából meg örökre kitiltották őket, mivel a Hey Joe után Lulu-val kellett volna énekelniük.-Sz.G)

Meglehetősen sajátos módon kerültél Hendrix mellé, hiszen közvetlenül előtte a New Animals-ba jelentkeztél gitárosként.

Ez igaz, de lényegében be sem kerültem Eric Burdon mellé, amikor a zenekar Ex-basszusosa, Chas Chandler szólt, hogy bőgőznöm kéne. Esze ágában sem volt, de kezembe nyomta a hangszert, és kapásból három számot kellett lenyomnom egy számomra ismeretlen dobossal, orgonistával és gitárossal. Ez utóbbi volt Hendrix, aki ezt követően beszélgetésre invitált az egyik bárba. Megkérdezte, hogy akarok –e a zenekarához csatlakozni? Rábólintottam, noha életemben akkor volt először kezemben ez a hangszer. Úgy látszik jókor, jó helyre vetett a sors.

Ahogy a szakirodalomból tudom – a Tv-ben történt események is ezt bizonyítják- nem lehetett könnyű Hendrix-szel játszani, mert a színpadon a legváratlanabb dolgokat művelte.

Mit is mondhatnék erre? Ő volt a zenekarvezető, azt csinált, amit akart, ezért aztán nem is volt rögzített műsorunk. Még hangbeállást sem tartottunk, a színpadon hangoltunk, aztán csak belecsaptunk valamibe. Általában a Killing Floor volt ez a valami, de attól kezdve teljesen lazán vettük a koncertet, már ami a számok sorrendjét illeti. Hendrix időről időre leállít és intett, hogy Mitchel vagy én csináljunk valamit egyedül is . Az évek múltával egyre több bluest játszott, és bár jómagam is kedvelem ezt a műfajt, a végén már túlzásba vitte.

Kialakult-e köztetek valamiféle barátság? Ezt azért kérdem, mert az Electric Ladyland felvételei közben külsős basszusgitáros is pengetett?

Igen, barátok voltunk, de az említett felvételek idején már valóban volt némi gubanc. Ez akkor kezdődött, amikor a kezdeti producer Chas Chandler – Isten nyugosztalja,- kiszállt a buliból. Vele könnyű volt dolgozni, de távozása után, 1968. nyarán megváltoztak a dolgok a stúdióban. Ezzel együtt csupán a nőkről és a zenéről vitáztunk, személyes konfliktusom sosem volt Jimivel.

Mind a mai napig mindenki Hendrix-ről beszél, mintha két segédjéről elfeledkeztek volna. Értékelték az emberek egyáltalán a ti teljesítményeteket?

Persze, hiszen Jimi nélkülünk nem tudta volna mindazt megcsinálni, amit letett az asztalra. Sőt, mostanában még talán jobban is értékelik a közreműködésünket, mint annak idején. Mindesetre magam is csodálkozom, hogy ez a zene ennyire tartós hatást gyakorolt a zenei életre, hiszen szeptemberben lesz harminc éve, hogy Hendrix halott. Gyakran keresnek meg, hogy a különféle tribute zenekarokban az ő számait basszusozzam, de én nem kimondottan ezzel akarok foglalkozni. Régóta játszom Eric Bell és Les Simpson társaságában, ezért Thin Lizzy nótákat is bevettünk a műsorunkba, akárcsak John Lennon dalokat, bluest, valamint régi rockikat.

Ennek ellenére úgy él a köztudatban, hogy kizárólag a Jimi Hendrix Experience repertoárt nyomjátok.

Én is olvastam erről, de ez totális tévedés. A Lizzy-től a Whiskey In The Jar és a Rocker, Hendrix-től a Manic Depression, a Stone Free, a Move együttestől az I Can Hear The Gras Grow, valamelyik Mountain nóta, egy Johnny Kid and the Pirates és még valamit B.B. Kingtől, szóban jóval változatosabb a műsorunk, mintha kizárólag Hendrix számokat elevenítenénk fel.

Ezek szerint saját 1969/70-ben üzemelt és Chandler menedzselte Fat Matress társulatodtól, amelyben gitároztál, nem vettél át semmit…

Nem szükséges. Túl rövid időszak volt, még akkor is, ha 1969-ben az Experience-el közösen turnéztunk. Mivel akkoriban két koncertet adtunk esténként, az előzenekar Fat Matress is kétszer mozgósította magát, ami számomra estéről estére négy bulit jelentett. Kemény időszak volt.

Eric Bell említette, hogy időről időre összejön a volt Thin Lizzy dobos Brian Downey-val. Neked milyen a kapcsolatod Mitchel-lel?

Semmilyen. Hogy miért? Mitch ráhamisította a nevem egy dokumentumra, hogy adósságom van. Ő vidáman él Nashville-ben, de ha én arra járnék, biztosan becsuknának. Billy Cox baromi rendes srác, utoljára hat évvel ezelőtt találkoztunk, amikor Seattle-ben egy Hendrix emlékműsorban játszottam.

És mi a helyzet Hendrix rokonaival, az örökösökkel?

Hat évvel ezelőtt velük is találkoztam Seattle-ben, és szóba hoztam, hogy nekem jóformán semmi nem jutott az egész Experience történetből, mindössze két dal ( She’s So Fine és Little Miss Strenge- Sz. G. ) jogdíja. Ekkor előhúztak egy papírt, amit valakinek, valahol aláírtam 1973-ban, hogy nekem senki nem adósom. Ez akkor lehetett, amikor megvettem Chas Chandler ismeretlen szalagjait, amelyeket aztán én hoztam rendbe, és csupán ezek eladásáról szólt az akkori szerződés, nem az Experience életműről.

Mitch Mitchell már megírta a Hendrix-szel töltött éveket, de a tiédről nem tudok.

Mitch története egy John Platt nevű zenei szakírótól származik ( pontosabban Platt írta a kerettörténetet, amelynek egyes epizódjait Mitch kommentálta- Sz.G: ), de sokan követik ugyanezt a módszert. Hogy Mitch milyen? Azt nem mondom a diktafonra. Egyébként rólam is megjelent könyv 1990-ben Are you Esperienced címmel és néhai feleségem, Carole Appleby írta a naplóim és hivatalos papírjaim , szerződések alapján.

A zenei pályádat Hendrix mellett főleg a Fat Matress időkből ismerik, bár egy Noel Redding Band már 70-es években is létezett. Utána abbahagytad a zenélést?

A Hendrix időszak után Los Angelesbe, majd Írországba költöztem, és egy ideig valóban felhagytam a zenével. Később helyi srácokból megalakítottam a Conakilty Cowboys-t ( Ez volt az említett Noel Redding Gorup – Sz. G: ), amelyben már benne volt Eric Bell és Les Simpson is. Két albumot készítettünk, turnéztunk Amerikában. Angliában, végül a menedzser ellopta a pénzünket, ami meglehetősen tipikus jelenség. Hosszú pereskedés következett, de a csapatnak befellegzett, és Eric-kel Hollandiába mentem dolgozni. Ezt követően egy akusztikus társulatot hoztam össze – ezt manapság unplagged-nek nevezik-, ebben énekelt későbbi feleségem, Carole Appleby, akit 1990. június 21-én megöltek. ( She Was killed- mondta Noel, de ennek részleteire kegyeleti okokból nem kérdeztem rá. – Sz. G. ) Kaptam egy televíziós megbízást, majd ismét Eric és Les társaságában jártam és járom a világot, legutóbb Olaszország, Dánia szerepelt a programukban.

Ezt akartam még kérdezni, hogy mennyire vagyok kapósak a világban, mennyit jelent a nevetek?

Először hadd említsem meg Moszkvát és Prágát is, ahol nagyon kedvesen és udvariasan fogadtak bennünket. Ha egy hetet nem játszom, akkor már viszket a kezem, és odahaza, Írországban rendszeresen meg is keresnek. Az utóbbi időben visszatértek a régi időkre emlékeztető kéthónapos turnék, ami viszont túl hosszú idő számunkra, hiszen otthon feleség, barátnő vár bennünket.

Hogy telnek a napjaid, hallgatsz még zenét szabadidődben?

A háttérben mindig megy a zene, de általában csak klasszikus, mert azok pihentetik az agyadat. Eric épp a minap ásott elő egy Mountain albumot, és mivel a barátnőm, Deborah még nem ismerte őket, lejátszottam neki az egészet. Időről időre én is kotorászok a réti lemezek között, agy akadt kezembe a McCoys nagy sikere, a Hang On Sloopy, de valójában nem sok zenét hallgatok. Ami viszont napjaink irányvonalát mutatja, én is csak az angol mondást ismételhetem: Rap is Crap ( Szabad fordításban: A rap = szemét – Sz. G. ) Ugyanígy utálom a Spicegirls típusú szart, akárcsak a Boyzone-féle vacakot. Néha valóban fölmegy a pumpa, hogy ezek az idióták milliomosok, miközben előfordul, hogy nekem alig van valami a bankszámlámon, pedig Eric és Les társaságában keményen dolgozunk. Azt kell látnom, hogy napjainkra megszűnt a zene.

Jónap Tamás

2000. 05. 24.