Nemcsak a Hakkinen híveknek volt örömünnep ez a vasárnap. Egyesek tíz, mások húsz éve vártak rá, hogy láthassák ezt a titokzatos csapatot, akik öregkorukra jobbak, mint valaha. ( Szándékosan kihagytam a „talán”-t.) Aki figyelemmel kíséri lemezeiket és más projektjeiket is, az észreveheti, hogy noha nagyon magasan volt a mérce, onnan is lehetett fejlődni,. Ezért bártan mondom azt, hogy nem egy leszállóágban vergődő old boys csapatot láttunk. Zenéjük – például Simon Phillips miatt is – feszesebb mint valaha. Ezt jól igazolták a huszonkét éve írt és felvett számok mai verziói. Mint egy ötvenéves könyvelő, ha lenyel egy doboz Viagrát…

A nagy kérdés az volt koncert előtt, hogy hogyan helyettesíti Jeff Babko, Dávid Paich billentyűst, aki Lukather mellett az egyetlen tag, aki végigélte a TOTO pályafutását. Na és persze az nyilvánvaló kérdés, így ki énekli az Africa-t? A PeCsa-ba csurig teltházat varázsolt a csapat, az aznapi Forma-1 istállói és lovasai is képviseltették magukat szép számban. ( Sőt! A sorban megláttam magát a nagy Kozsót is, így megnyugodtam, biztos nem jöttem rossz helyre… Megint tömeges volt a zenészjelenlét, amit Lukather le is tesztelt.) A színpadkép a Mindfields image-eire épült, fényekben és technikában viszont jóval szegényesebb volt a műsor, mint az őszi bécsi. Ez persze a legkevésbé sem volt zavaró, hiszen kit érdekelnek a fények, amikor ilyen zenészek játszanak. Azt viszont nem lehet elhallgatni, sőt nagyon nehéz volt hallgatni, amit a keverők műveltek. A hangzás az est jó részében méltatlannak bizonyult az együtteshez. A ritmusszekció elnyomott és elmosott mindent: gitárt és éneket egyaránt. Valószínű, hogy a színpadon ez nem tűnt fel, mert onnan egy grimasz nem jött le. A műsor a Livefields-ről már megismert programra épült, kisebb kiegészítésekkel. Egyik legsikeresebb, kétéves turnésorozatuk utolsó előtti-előtti fellépése zajlott Budapesten. Lukather bejelentése szerint legalábbis, de ő néha szeret túlozni a közönség kegyeit keresve. Nem számít, hogy igaz-e vagy sem, ezek az ötvenhez közeli fickók még annyira tudják élvezni a saját játékukat és a közönségsikert, mint kevés huszonéves! Márpedig ha ők jól érzik magukat, abból zeneileg is csuda dolgok sülnek ki. Azzal meg mi járunk nagyon jól. Ez az igazi interaktív ördögi kör.

Visszatérve az elején felvetett kérdésre, persze jó lett volna David Paich-et is itt látni, de zeneileg a szemtelenül fiatal Jeff Babko remekül pótolta. ( Megvan hozzá a zenei háttere. Együtt játszik Simon Phillips-szel két jazz(es) projekt-ben is. Plusz gyerekkora óta TOTO rajongó.) Babko amennyire lehetett visszafogta magát, de gyakran olyan elemi erővel tört ki belőle az őrjöngés, hogy ilyen remek fickókkal és közönség előtt játszhat, hogy ütemesen stukkolgatta Yamaháját. Nagyon intelligensen érezte mi az a téma, amibe nem szabad belenyúlni és változatlanul kell hagyni, és mi az a szóló, amit feleslegesen venne le hangról hangra. Szerencsére, mert egy nem kispályás szólóval lettünk gazdagabbak Babkó mester jóvoltából.

Az Africa-t meg szépen elénekelte Kimball. Nem igazán kottyant meg neki. Ezúttal kevésbé homorított, mint legutóbb. Így énekét is kevesebbet cifrázta feleslegesen és szerencsére mozgáskoordinációját sem fitogtatta. Ezzel mindenki jobban járt. Mer énekelni azt még mindig tud, bár az enyhe túlzás ( nála legalábbis), hogy jobb mint valaha.

A legszerényebb TOTO tag, Minchael Porcaro, aki szinte szégyelli, hogy ilyen jól basszusozik, ezúttal kissé elengedte magát. A szokásos bőgőre tekeredés megvolt, de végre- valahára néhány másodperces szólókra vagy legalább kiállásokra is ragadtatta magát. Sőt Lukather vezényszavára hol egymásnak döntött fejjel, hol egymással szemben térdelve jam-eltek.

Mr. Simon Phillips ( akivel a következő számban közlünk hosszabb interjút) pedig úgy gatyában tartotta a társaságot, ahogy akarta. Mérföldekről felismerhető feszes dobolása és soundja az újkori TOTO egyik védjegye lett. Pedig nehéz örökséget vett át. Dobszólója jóval hosszabb volt, mint a koncertlemezen, de ezt a kényeztetést nem bántuk. Ha dobos lennék, biztos sírva fakadtam volna. Azt, úgy, négy végtaggal és azzal a könnyedséggel… Meglehetősen demotiváló lehet fiatal dobosoknak ilyet nézni.

Jelen koncert most már logikai, nemcsak érzelmi úton is bebizonyította, hogy egyetlen pótolhatatlan ember van a TOTO soraiban: Steve „ Rock and Roll” Lukather. Mondom mindezt úgy , hogy gitárosként nem aznap nyújtotta csúcsformáját Lukather mester. Lelkesedése és állandó játékossága viszont átragadt a többiekre is. Majd mindig ő rángatta bele zenésztársait a jam-ekbe. Ha más szólója ment, ő azalatt is szórakoztatta magát és a közönséget. Nagy elégtétel lehet neki, hogy ilyen tudással és tapasztalattal és persze dalokkal a háta mögött , néhány sanyarúbb év után ismét ennyire sikeres. ( Pláne Európában.) Még a tizenegy éves fiát is elhozta megmutatni, hogy Apa mennyire király az óceán másik oldalán. A kis Lukather pedig kapott majd egy percet, hogy bemutassa fél éves gitár tudását. Ebben persze egy egész jó zenekar volt segítségére. ( ti.TOTO) Szimpatikus volt a kis srác, akárcsak az apja.

Lukather láthatóan nagy szívű ember. Imád szerepelni., úgyhogy lehet, hogy jó pályát választott. Zenésztársit tiszteli és , ami még fontosabb szereti. Még egy szerelő akiért teljesen oda van és az a közönség. Ezúttal is eldobált 92 pengetőt és lepacsizott 113 emberrel az első sorokban. Amellett, hogy egy szenzációs gitáros, nem lehet nem észrevenni, hogy milyen őszintén megéli a rock and roll életformát. ( Annak minden előnyével és árnyoldalával együtt. Ha tehetné valószínűleg a színpadon fogyasztaná már a reggelijét is.)

Aki ezután a koncert után fanyalogni tud, azt őszintén sajnálom. Voltak, hibák – mint minden koncerten, ahol emberek játszanak-, de az ennek a zenének és együttesnek a lényege nem érinti meg. Kevés ilyen kvalitású zenész ( csapa) van, ahol a mesterfok ellenére nem a technikai virtuozitás dominál, hanem a zene érzelem felöli megközelítése. Közönségként ezt jobban lehet élvezni. Köszönjük fiúk! Heidrich Balázs

Jónap Tamás

2000. 08. 24.