(a legutolsó, búcsú előtti néhány mondat jöjjön legelőször: )Háromszor voltam a BS-ben az R-Go-val, tizenháromezer ember egy alkalom, a többi országjárásról nem is beszélve… és kimentem, és nem volt autó, hanem kaptam egy ötvenéves biciklit, háború korabeli kinézetűt, és azzal jártam esti angol iskolába kis vietnámi gyerekek közé, én, a nagy Petrók Barbara, aki 300 levelet kaptam egy héten a rajongóktól, és elmentem biciklizni, és a semmi, a nulla. Senki nem tudta, hogy ki vagyok, és nem volt lényeges, nem volt kapcsolatrendszer, semmi. (azt hiszem, ez bevezetésként éppen elég Barbaráról)

(felkerült egy cikkem a Barbara Café új lemezéről néhány hónapja ide, a music.hu-ra, s bár rendhagyó módon az előadók szavaival „illettem” az albumot, Petrók Barbara írt egy mailt, melyben megköszönte a pozitív hangvételű írást. Legközelebb egy úgymond konkurens lapban megjelent negatív kritika kapcsán keresett meg, amely nagyon jogtalanul húzta le az énekesnőt, és teljesítményét. Erről többet nem, akit érdekel, utánanézhet a neten. Szóval emailezésbe bonyolódtunk, és „mondtam” neki, hogy találkozzunk, beszélgessünk egyet. Így hát a Kaltenecker-Borlai-Torres sorban ő lett a következő, mint riportalany, de inkább hívjuk beszélgetőtársnak)

(kicsit belevágva mindenbe) Az az igazán jó zene, ami egy szál gitárral megszólalva is jó. Minden más csak extra, körítés. (vágás) Itthon is jön a sok (világ)sztár, akik akár Bécsben is megállhatnának, ha tényleg olyan jók, úgyis kimennénk a koncertjükre. (mert a magyar értékes zenét készítő embereknek nem mindig van lehetőségük, vagy éppen közönségük…) Azt nem lehet korhoz kötni, hogy az ember hogyan akarja megfogalmazni magát. Másfél-két év alatt betettem megint a lábam (Magyarországra és a zenélésbe), és nekem ez nagyon klassz dolog. Amikor egy pillanatra fájnak megnyilvánulások, mások részéről való értetlenkedés, mert én nem mutogatni akarom magam, hanem megosztani másokkal, amit csinálok. A zene itthon inkább férfi dolog, az nyilvánvaló. Nagyon ritkán látok lányokat, és azért a zene nagyon női dolog is tud lenni. Az együtteseknél a nyolcvan százalék lány, akik a félisteneket imádják lentről. (a tőle már megszokott, de nagyon kedves, abszolút témához tartozó és gondolatilag odaillő kalandozás) Két lányom van, az egyik legjobb dolog, hogy a mami megy a próbára, és viszi a gitárt. Nagyon jó érzés, és valójában a következő tizenöt évben is ezt tervezem. Beutazom majd azokat a dolgokat, amiket ki szeretnék próbálni. Hogy milyen a nagy zenekarral (mint például a beszélgetésünk estéjén adott koncertjük), amikor nagy dob van, és több gitár, és milyen, amikor csak egy gitár van, meg egy konga, meg én. És milyen az, amikor csellózom is, esetleg egy hegedű is van még mellette. (és a csellónál énekelni is fogsz közben?) Igen! Az isteni. Szerintem ezek olyan klassz dolgok, úgyhogy engem ez érdekel belőle. (a külföldi dolog hogyan volt? tudtad, hogy haza fogsz jönni, vagy így alakult?) Jaaaa… mert hogy honvágyam volt. Borzasztó honvágyam. Kiskoromban óriási elvágyódásom volt, meg akartam tapasztalni mindent. (akkor ez később visszafordult) Igen. ’92-ben kerültem ki. Az első két-három évben állandóan arról álmodtam, hogy ez nem igaz, minden álmomban otthon voltam, és rettegtem attól, hogy ez tényleg nem igaz.

Aztán ez akkor fordult meg, amikor megkaptam az állampolgárságomat, amikor megtanultam, hogy milyen más vagyok, mint az amerikaiak, és hogy milyen állati szuper ott lenni és tanulni… toleranciát és szabadságot, mindent, amihez nem kell pénz. Nagyon klassz helyen éltem Manhattan Beach-en. És ott láttam meg, hogy mennyire más a valóság! És közben ott van a szabadság és odafigyelés. Az emberek békén hagyják egymást, ha valaki kimegy tök hülyén felöltözve, úgy állnak hozzá, hogy ő egy ilyen figura; teljesen elfogadott. (hazajöttél, és ezt kapod: mindenben a furkálódás, a negatívum, az előítélet) Tudod amikor elhangzik egy ilyen zene, mint a Valami Amerika, ami aztán a csúcsok csúcsát megdöntötte itthon, és közben annyira nem igaz, pont annak az életérzésnek a kifordítottja, amit én megtapasztaltam ott kinn. Nem az a lényeg, hogy te vagy az első, hanem pontosan arról szól, hogy tök mindegy, hogy honnan jössz és hogy tegnap mit csináltál. Amit ma csinálsz egy szál papucsban, a vacak rozsdás Volkswagen kisbuszban, teljesen mindegy, milyen háttérből jössz, ott a parton mindenki egyforma. Két sorban ha állnak az emberek, itthon nem szólnak semmit egymáshoz. Ott kinn akármilyen körülmények között, mindig elkezdenek egymással beszélni. A zenészeknél szerintem ugyanez van. Mindenki annyira pózol, persze ő szeretne, de ő nem mer, és a másik ugyanezt csinálja… sokszor kell, hogy lássák egymást, mert egyébként az utcán nem is szólnának egymáshoz. A Lojzival (Németh Alajos, a Bikini basszerosa és Barbara lemezének zenei producere) szoktuk azt csinálni néha, hogy beszállunk a liftbe, - sokszor szoktunk kávézni az egyik bevásárlóközpontban - és állandóan hangosan köszönünk, mikor belépünk, és amikor kiszállunk. Az emberek úgy meglepődnek ilyenkor. Jónapot, viszontlátásra! És ha elég határozottan csinálod, mindig röhögés lesz a vége.

Nekem amerikai férjem van, én úgy kerültem oda. Filmes, többek között a Mixet készítette, ami a 30. filmfesztiválon díjat nyert film lett, és a Balkan Fanatik játszotta a filmzenét. A Rudolf Péter, a Kulka, meg a Gryllus Dorka játszik benne; egy amerikai zongorista fiúról szól, aki dj akar lenni, de az apja azt akarja, hogy a fiát felvegyék a konziba, és a klasszikus vonalon menjen. A fiút meg nagyon érdekli a lemezlovasság… de mivel angolul ment, és feliratos, talán ezért nem talált célba itthon. Iszonyú jó zenét csináltak rá a Balkánék. Aztán nekik volt egy „Se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy” című számuk, és a sógorom, Steven Lovy (illetve a testvére, Robert Lovy) csinált nekik hozzá klipet, és az én videoklipemet is ő vágta meg. Nagyon jó vágó, a Szabadság, szerelem előzetesét is ők vágták, meg filmet is vágtak már. Honnan is (jutottunk el idáig)? Jaaa… hogy még mindig nem szokott le róla, hogy rámosolyog az emberekre. Nagy komótosan megy, és ahogy megtanulta Los Angelesben, barátságosan belenéz a másik szemébe, és rámosolyog. Érdekes, hogy mennyivel lazábban és mennyivel kulturáltabban élik meg ezeket a dolgokat. Őt nem érdekli, hogy milyen hosszú a sor, nem hajlandó lökdösődni, ha nem fér be, akkor elmegy… Mert ugye minden mindennel összefügg. (az örök igazság) Kicsi ország vagyunk, de ezen felül behatárolt a dolog, egészen más, amikor az ember úgy nő fel - és erről nem tehetünk - hogy kiülsz a tengerpartra, és el tudsz nagyon messze látni, és a gondolataid több ezer kilométerre kisuhannak. Itthon viszont visszalökődnek. Ahogy az angolok mondják, hogy „land lock”, körbe vagyunk zárva. Nagyon nehéz lesz ebből kiemelkedni, mert úgy látom, hogy a fiatalok sem nagyon… ha nem megy ki, vagy nem olyan génnel született, hogy rá tud hangolódni erre a nyitottságra, akkor nem működik. Annyira örülök, mikor azt hallom, hogy valaki kimegy külföldre pár évre. Merész dolog, de mindenki ezt csinálja. Nem kell hozzá sok pénz. Igazából semmi nem kell hozzá. Ha másért nem, akkor azért, hogy milyen jó hazajönni. El kell fogadni, hogy sokféle valóság van, ugyanazt a fát te az árnyékos oldaláról látod, én a naposról, akkor arról vitatkozzunk, hogy van-e az a fa? Teljesen abszurdum.

(más. a zenélés hogy jött?) Úgy hagytam ott a zenélést, hogy amikor az R-Go-nak vége lett, akkor nem volt igazán lehetőségem, én nem akartam bárokban, éjszaka énekelni, a vendéglátás nagyon távol áll tőlem. Úgy alakult, hogy jött a külföld, meg a család, de ezt csak úgy lehetett, hogy teljesen kiszálltam, és ezt abba is hagytam. (abszolút nem is foglalkoztál vele?) Rengeteget énekeltem a lányoknak. (de nem is játszottál?) Nem. Tizenöt évig csak anyuci voltam és gyereket neveltem. Aztán haza jöttünk, akkor kinn már a jógát elkezdtem, és az hozott vissza a zenéhez. Elkezdtem zenélni mindenféle indiai dolgokat, és a mai napig ez volt a kitörési pont, hogy olyan struktúrája van annak a zenének, ami nagyon kötött. Nekem a zene sokkal sexibb. Imádok táncolni, ott pedig csak törökülésben lehetett énekelni. És volt is ebből úgymond konfliktus, ami aztán belendített engem abba az irányba, amibe elmozdultam. A lányomnak vettem egy gitárt, de rájöttem, hogy ez őt annyira még nem érdekli, és onnantól kezdve én jártam gitározni, és mivel az iskolában tanultam csellózni, meg csapatdobos voltam meg ilyenek… nálam már beépültek az alapvető dolgok… persze jó gitárosnak lenni sokkal nehezebb, de hát világutazó is voltam, meg egy férfi önmegvalósításának a háttere voltam, meg hát anyuka is, és ha annyi országon keresztül utazol… én nem tudtam zenész lenni Isztambulban és Prágában… (ha jól tudom, éveket töltöttél ezekben a városokban?) Kettőt Prágában, egyet Isztambulban. De ezek mind azért kellettek, mert ez a sajátos látásmód, meg gondolatok, melyeket a dalok is tükröznek, ezek mind onnan jöttek. Egy szörfös sem azért jó, mert a csöndes vízen áll, hanem amikor minél nagyobb hullám jön, és majdnem belehal… ez egy külön szubkultúra, a világutazó, ha elmész egy idegen országba, városba, fogsz egy autót, vagy valamit, bevezetsz a közepébe, és elveszted magad. És onnan kell visszatalálnod. És a térkép amúgy mindig ott volt mellettem, és ha szabálytalankodtam… (akkor mentél tovább másik országba…) neeem… hanem arra hivatkoztam.

Tudod, amikor az ember ott van a színpadon, és te is játszol, teljesen mindegy a létszám, és olyan, mintha el lenne az ember szédülve tőle. Visszapörög, áramlik a hallgatók és közted a dolog, és a végén odajönnek, hogy mennyire tetszett, és nem tudsz mit reagálni rá. Nem a kollektív, a tudatalatti működik. Van az ember, az egó, és nem akarod azt a fránya egót, hogy pöffeszkedjen, és jönnek a szép szavakkal, és mintha nem is te lettél volna ott, nem tudod, mit kezdjél vele… közben meg tök jó érzés, de mintha egy más állapot lenne színpadon lenni. Érdekes, hogy mennyire vagy része az illúziónak, és hogy mennyire tudod kívülről nézni. Meg kellett csinálni a lemezt, megvoltak a dalok, és muszáj volt megcsinálni, mert időszerű volt, el kellett, hogy készüljön. Novemberre állt össze, és most vagyok ott, hogy most van meg a kis csapatom, és most jön az a fajta játék, amit én a legjobban élvezek az egészben, hogy ki lehet vinni emberek közé. És aztán majd meglátjuk. De amíg nekem jó érzés, addig működik. Ha más fog érdekelni, akár mondjuk a rózsaültetés, akkor az lesz gyönyörű… minden, amihez az ember hozzányúl, a kezed alatt, abból jó dolog fog kijönni. Csak sokan ezt nem hiszik el. És olyan fajta zenék is, amelyeknek nem feltétlenül harsányan kell megszólalniuk. Nagyon szeretem a csöndet, és a zenében is nagyon szeretem a csöndet, a szusszanásokat. (a zenének iszonyú hatalma van…) Persze… mert rezgés… mennyire vagy ráhangolódva a saját környezetedre, és mennyire tudod irányítani. Na ezek az igazi jó értelemben vett hatalmak, amikor nem te vagy manipulálva, hanem te tudod alakítani, és ha neked jó, és ez energiával tölt el, vagy melankóliával elgondolkoztat, abban a pillanatban harmóniába kerülnek körülötted a dolgok, az emberek. Ha valaki csak egyfajta zenét képes élvezni, az megint arról az emberről tanúskodik. Olyan ember vagy, amilyen zenét hallgatsz. (egy lemezt sem érdemes számonként elemezgetni, hiszen olyan, mint egy torta, aminek meg hülyeség minden szeletét külön ízlelgetni, nem?) Így van. És nagyon jó, ahogy mondtad, hogy az írásnál is, ha nem azonosulsz vele (a témával), nem tetszik, akkor inkább nem írsz róla, mert abban a pillanatban elkezd rombolni. (mivel akkor nincs illetékessége…) Nem láttam még olyan művészt, aki el akarta pusztítani magát. Minden negatív kritika az építésnek a rombolni próbálása. Gondolom azért nehéz a művészeknek is elviselni, szembesülni vele, mert a romboló szándék az, ami rosszul esik. Ha nem értem, ne gondoljak rögtön rosszat. (mert ugye nincs jogunk felette ítélkezni)

Sokkal nehezebb, ha nagyon magas lóról kell valamit csinálni. És lehet, hogy őt (a konkurens lap kedves és ismeretlenül lekezelő „újságíróját”) ez bántotta, hogy egy kezdő kis nő (Petrók Barbara, akiről azt hiszem, nem keveset tudtunk meg ebből a rendhagyó írásból) hogy kaphatott ilyen nagy neveket maga mellé (Borlai, Peta, Lojzi…) …mindenkinek bőven van elég hely. Ennek a záró mondatnak is, hiszen nem a hossz a lényeg, bár sokan már el sem olvasnak egy cikket, ha ahhoz lejjebb kell görgetni a lapot… és még hosszasan folyt volna a beszélgetés, de Barbara rohant az esti koncertjére, így a következő találkozásunkig szüneteltetjük a dolgot. Pont pont pont…

(Május 2; este kilenc; Mentaterasz; Barbara Café koncert/klub)

stanley

2009. 04. 16.