Forradalmi lemez – mondhatjuk az ír U2 hetedik stúdióalbumára. A két évtizeddel ezelőtt Berlinben és Dublinban készült dalok ugyanis erősen eltértek az együttes korábbi, jellegzetes hangzásától, amire részben magyarázat lehet a produceri székben helyet foglaló zenei kísérletező, Brian Eno. Bár az angol művésszel nem először dolgozott együtt a négy zenész, a korábbi nyersesség helyett használt elektronikai effektek és (énekhang)torzítások újszerű elegye még a zenészeket is megosztotta.
Persze, hiába tetszik egy új irány egy együttesnek, ha rajongói nem kérnek belőle, s ha egy másik, lehetőség szerint hasonló méretű célcsoportot sem sikerül megnyerni vele, akkor vagy vissza kell térni az egykor sikert hozó irányba, vagy érdemes elgondolkodni a pihentetés/szólókarrier, illetve a feloszlás lehetőségein.

Az ír banda 1991. október 12-én versenybe küldte a lemez irányvonalát jól képviselő és egyben kellőképpen erősnek ítélt The Fly-t, melynek klipje is egyfajta vizuális átalakulást hirdetett. Bono „légy” napszemüvegéből divat lett, a dal meghódította az angol slágerlistát, de az amerikai Billboard Modern Rock listáján is az első helyen végzett.

Egy hónappal később az Achtung Baby című album is napvilágot látott, rá két hétre pedig az együttes megjelentette a Mysterious Ways című kislemezt: a funkos-torzítós gitárrif és a korábbi U2-s dallamvilágot idéző refrén kombinációja számos ország hivatalos Top 10-es listájára felvette az ír bandát – a dalból pedig állandó koncertkedvenc lett.

Tovább lendítette a lemez sikerét az emblematikus One című szerzemény, melynek kislemez-változatának bevételéből az AIDS-kutatást támogatták Bonóék, később pedig ez a dal az emberi jogok egyfajta himnuszává vált. Háromféle hivatalos videóklip is készült hozzá, ezzel lekörözte a lemezen szereplő Even Better Than The Real Thing című számot, aminek eredeti és remix változatához is létezik videó.

Ha valaki mai füllel figyeli a lemezt, már a Zoo Station című nyitódalnál lelkesen bólogatva sorolhatja az utóbbi pár évben hasonló dolgozattal sikert elért bandákat. Csakhogy a U2 ezt a dalt és a további 11 szerzeményt 20 (!) évvel ezelőtt készítette!

Lássuk, mikről nem eset még szó! Külön kislemez jutott a méltatlanul kevés figyelmet kapó Who’s Gonna Ride Your Wild Horses-nak, az Until The End of The World-nek az utóbbi tíz év U2-koncertfilmjeinek szinte mindegyikén bérelt helye volt, s míg az Acrobatban a U2 múltja és jelene találkozik, addig az Ultraviolet (Light My Way) a légies refrént dögös gitárriffel bolondítja. A Tryin’ To Throw Your Arms Around The World azon kevés dalok egyike a lemezen, melyben a producer, Brian Eno billentyűsként is szerepet vállalt, a So Cruel pedig az egyetlen tétel a korongon, melyben a hét meghatározó ír népzenei hangszer közül a hegedű is helyet kapott.

A meglepően egységes zenei világgal büszkélkedő korongról egyedül a záródal, az elszállós Love Is Blindness lóg ki, melyben a korábbi tételekkel ellentétben nem szakadnak vagy nyomulnak az előtérbe, inkább csak sóhajtva remegnek, majd blues-osan sírnak, végül rockosan zokognak a gitárhúrok.

Nos, a U2 1991-es zenei forradalma nem vérzett el. Sőt! Az Achtung Baby Grammy-díjat és csak az Államokban nyolcszoros platinalemez-minősítést hozott az ír csapatnak, a kísérletező hangzás pedig kihatott a későbbi sorlemezekre, s védjegyévé vált Bonóéknak.

Bár az Achtung Baby az évforduló kapcsán számos változatban megjelent, kár, hogy az alapkiadás semmiféle zenei pluszt nem kapott.

Tracklista:
1. Zoo Station
2. Even Better Than The Real Thing
3. One
4. Until The End of The World
5. Who’s Gonna Ride Your Wild Horses
6. So Cruel
7. The Fly
8. Mysterious Ways
9. Tryin’ To Throw Your Arms Around The World
10. Ultraviolet (Light My Way)
11. Acrobat
12. Love Is Blindness

Balajti Péter

2011. 12. 22. 23:21