Három év telt el a legutóbbi Pet Shop Boys sorlemez megjelenése óta, ám a szintipop-duó véletlenül sem lazsált eközben. Elkészítették első karácsnyi anyagukat és EP-jüket, a Christmast, piacra dobták első CD/DVD-s koncertanyagukat, a Pandemoniumot, majd első kislemez-megjelenésük negyedszázados évfordulójára egy vadiúj dalt tartalmazó válogatásanyaggal, az Ultimate-tel emlékeztek. Egy Andersen mesén alapuló baletthez, a The Most Incredible Thinghez komponált zenével újabb terepre merészkedtek, míg a Format feliratú gyűjtemény B-oldalas kislemez-dalaikból nyújtott át közel negyvenet.

Szóval Neil Tennant és Chris Lowe nem lazítottak, nem hanyagolták rajongóikat, ugyanakkor az olimpia kapcsán elkövetett Winner daluk csak címében lett győztes, a slágerlistákon csúfosan leszerepelt. Pedig nem rossz a felvétel, sőt, a friss korong egyik legjobbja, csak a témaválasztás, meg az azzal együtt járó lehetőség meglovagolása méltatlan a Pet Shop Boys-hoz…

Ezzel szemben a lemezindító Leaving hamisítatlan PSB-remek, mely egyszerre hozza hangulatában a Being Boringet, miközben a 80-as és 90-es évek hangzása keveredik a legmodernebb szinti-hangszínekkel. Arról nem is beszélve, hogy Neil Tennant énekhangja pedig meghazudtolja gazdája életkorát.

S míg első hallásra csak ez a két dal tűnik működőképesnek a korongról, második-harmadik nekifutásra jönnek a felfedezések. Igaz, az Invisible, azaz a Láthatatlan többszöri meghallgatásra is észrevétlen marad, de a felesleges r’n’b-s effekttel színezett – hiába, Amerikában dolgoztak a fiúk a lemezen – és musicales (!) beütéssel is bíró, egyúttal a korong legrövidebb tételének számító Your Early Stuff refrénje például szépen belemászik az ember fülébe.

A Face Like It a lemez egyetlen darabja, mely, miközben dallamképletével a nyolcvanas éveket idézi, arra emlékeztet, hogy a Pet Shop Boys dalait bizony annak idején diszkókban játszották.

Az emelkedett hangvételű Breathing Space passzol leginkább a lemez címéhez, s az azt követő Ego Music áll attól, no meg a dallamos zenére fogékony hallgatótól is a legtávolabb. Utóbbiról nehéz eldönteni, hogy egy óriási kérdőjel csupán vagy módosult tudatállapot során született szemét.

Úgy tűnik, a Hold On folytatja a Yes című előző albumon elkezdett komolyzenei vonal megidézését: a 2009-es korong All Over The World című szerzeménye Csajkovszkijt kísértette meg, e tétel pedig Händeltől kölcsönöz, s teret enged a korong egyetlen héttagúvá bővített háttérénekes-csapatának.

A korong legösszetettebb és legkellemesebb meglepetése a fehér és fekete zenéből egyaránt táplálkozó Give It A Go, amiben melodikának, gitárnak és nagyzenekarnak is jutott hely. Ezzel szemben a leginkább felemás darab kétes címére a Memory of The Future a legesélyesebb: csapnivaló verzéi fülbemászó refrénnel osztoznak a dalon. Az alternatív PSB-t az Everything Means Something képviseli, ennek kapcsán joggal érzi a hallgató: mintha túl sok Pink Floydot hallgattak volna a fiúk…

Minden jó, ha a vége jó – tartja a mondás, s a kilencvenes évek Pet Shop Boys-át megidéző Requiem in Denim and Leopardskin című zárótétel azonban hiába sajátosan könnyed felvétel, sajnos nem tartozik az emlékezetes darabok közé, ahogy a gyenge közepes, Elysium feliratot viselő nagylemez sem.

Tracklista

1. Leaving

2. Invisible

3. Winner

4. Your Early Stuff

5. A Face Like It

6. Breathing Space

7. Ego Music

8. Hold On

9. Give It A Go

10. Memory of The Future

11. Everything Means Something

12. Requiem in Denim and Leopardskin

Balajti Péter

2012. 10. 26. 22:39