Fricska – ez juthat eszünkbe a Queen 14. sorlemezének borítója láttán, s a korongot meghallgatva is. Van itt művészet, elgondolkodtatás, játékosság és bizony némi tréfa is. Lehet, hogy a Freddie Mercury életében utoljára készült különleges korong félig-meddig rejtett üzenete az, hogy ne vegyünk mindent túl komolyan?!

Egy biztos, az album tökéletes kerete igen tarka 10 dalt fog közre, ráadásul a kulcsdalok a 2011-es csúcstechnikával készült újramaszterelésnek köszönhetően lélegzetelállítóan szólnak egy komolyan hangrendszeren. De ne szaladjunk ennyire előre!

A nyitány a kilencvenes évek Bohemian Rhapsody-ja, a címadó Innuendo, melyben teljesen eltérő zenei hangulatok és stílusok keverednek, s állnak össze bámulatos módon eggyé, és működőképessé. Cirkuszi dobpergés, menetelős rock, fuvallatkönnyű énekbetét, középkori latin-gitáros blokk – utóbbit a Yes húrhajlítója, Steve Howe követte el –, no meg Queen-vokál és elektromos-gitárszóló teszik különlegessé, és cseppet sem unalmassá ezt a hat és félperces alkotást.

A valóság és az álomvilág között szédeleg az I’m Going Slightly Mad monoton, mégis emelkedett hangvételű zenéje, miközben a szöveg kifejezetten abszurd dolgokkal dobálózik: így teremtve egyensúlyt az ellentétek között. Az igazán őrült dal azonban mégsem ez, hanem a Delilah, melyet Freddie macskája ihletett… (Utóbbi tétel legalább akkora kakukktojás, mint az All God’s People című gospel, melynek társszerzője az a Mike Moran, akivel a frontember Barcelona című, Montserrat Cabbaléval közös duettlemezét készítette 1988-ban.)

A Headlong végre pörgős tempót és energiát hoz, igaz, a The Miracle album stílusában, úgyhogy leginkább a Scandal és a The Invisible Man sorába állítható, nem pedig a nyersen dögös nóták közé, mint a hetvenes éveket idéző The Hitman. Egyébként meglepő módon a két korszak vegyíteni is tudták a fiúk, erre példa az I Can’t Live Without You.

Míg az Innuendo és a Who Wants To Live Forever hangzását megidéző Don’t Try So Hard már-már giccsbe hajlik, a These Are The Days of Our Lives tökéletes lírai darabja a korongnak. Utóbbi, Freddie halála után a Bohemian Rhapsody-val együtt közös kislemezen jelent meg, s platina-státust ért el a szigetországban, valamint több sikerlistán is az első helyen végzett.

A korong legtempósabb dala, a Ride The Wild Wind a Yello The Race-ére hajaz, míg a legvisszafogottabb tétel, a kis híján instrumentális Bijou pedig Gary Moore-t juttathatja az ember eszébe. (A három és félperces szerzeményben Freddie mindössze 40 másodpercet énekel.)

A lemezt záró, az Innuendóval tökéletes keretet képező The Show Must Go On új értelmet nyert Freddie halála után, többek közt az EDDA Műve Lelkünkből című, Kunosnak írt gyászdalát is megihlette, sőt, Jim Broadbent előadásában a Moulin Rouge! című moziban is kulcsszerepet kapott.

Egységesnek véletlenül sem nevezhető az Innuendo című album, ugyanakkor a legutolsó, Freddie Mercury életében megjelent Queen-lemez friss dalaival sajátosan idézi a zenekar karrierjét meghatározó zenei fejlődést. Összességében mégis csak egy erős közepest érdemel.

Tracklista:

1. Innuendo

2. I’m Going Slightly Mad

3. Headlong

4. I Can’t Live Without You

5. Don’t Try So Hard

6. Ride The Wild Wind

7. All God’s People

8. These Are The Days of Our Lives

9. Delilah

10. The Hitman

11. Bijou

12. The Show Must Go On

Balajti Péter

2012. 11. 12. 14:14