Úgy tartják, az ember hétévente teljesen megújul. Nos, Justin Timberlake kivárta az időt, hiszen 2006-os, 10 millió példányban elkelt FutureSex/LoveSound című albuma után pontosan ennyi időt kellett várnia a rajongóknak az új zenei anyagra.

A visszatérés már csak azért is hatásosra sikerült, mert az ember biztosra vette, hogy Will Smith nyomdokain haladva JustinTimberlake is végleg a filmezés felé fordul, búcsút intve a zeneiparnak. Hiszen két éve Cameron Diazzal a Rossz tanár, Mila Kunis-szal a Barátság extrákkal, Amanda Seyfrieddel pedig a Lopott idő című moziban hódította meg a vásznat, tavaly pedig Clint Eastwooddal játszhatott Az utolsó csavarban. Mintegy mellékesen idén további három szélesvásznú produkció kerül vele a multiplexekbe, amik közül az egyiket a Coen-tesók írták és rendezték…

Erre januárban bejelentette: új lemezzel tér vissza. Amire onnantól kezdve nem is kellett túl sokáig várni, hiszen a korong márciusban már kézzel foghatóvá vált, ráadásul a 10 dalos normál változat mellett megjelentetett egy 12 tételes luxuskiadást is, mi több, nyáron együtt turnézik Jay-Z-vel, s még idén piacra dobja következő albumát. Mi van itt, kapuzárási pánik 32 évesen?

Egy biztos, a The 20/20 Experience című nagylemez, melynek a különleges változatát teszteltük, egészen sajátos cucc. S nem okozna meglepetést, ha kiderülne, ez a zenei anyag nem egy korábbi lemezkiadós szerződés vagy a producerek nyomására, hanem elsősorban azért készült, mert Justin Timberlake mindenáron szerette volna megvalósítani a nem mindennapi zenei ötleteit. E gyanút az is alátámasztja, hogy emberünk az album mind a 12 dalának társszerzője, sőt, a korong executive producere is.

Míg a soul és a dzsessz hatása többnyire Timberlake énekében dominál, addig a zenei aláfestésben latin, indiai, hip-hop, dance-pop és számos más zenei műfaj elemei keverednek, de olyan profin, mintha mindig is összetartoztak volna. Ráadásul a többnyire 7-8 perces játékidejű felvételek szokatlan törésekkel, zenei betétekkel, illetve ráadásokkal operálnak, fittyet hányva a rádiók által preferált 3-4 perces dalhosszokra.

A nyolcperces, vonósokkal indító, már-már szvingbe hajló felvezetésű nyitódal, a Pusher Love Girl Stevie Wonder-szerű soul, megspékelve némi Michael Jackson-védjegyszerű sikollyal, no meg a dalból, s annak hangszereléséből áradó 60-as, 70-es évek hangulatot erősítő Hammond-orgonával, ami a ritmusnak, a hangtorzításnak és a hangsávok eltolódásának köszönhetően futurista irányba mozdul a játékidő utolsó harmadában.

Az első kislemeznek választott, Jay-Z-vel közösen felvett Suit & Tie a tavaszi zsongást önti zenébe, ám mindezt az évszakhoz illő tempó másfél-kétszeresével tálalva, némi fúvóssal megtámogatva, s ahogy a dal intrója, úgy a szövegmondó blokkja is drasztikusan eltér a dal vonalától, hogy aztán újra visszataláljon a domináns ütemhez és zeneszőnyeghez. Jól eltalált befutó, arról meg nem Justin tehet, hogy idén késik az igazi tavasz…

A fiúcsapatokat idéző vokál-felütést váltó egzotikus-erotikus, indiai és afrikai hangzásvilággal csábít a Don’t Hold The Wall, melynek énekdallama a FutureSex/LoveSound-érát idézi, miközben a hallgató úgy érzi, mintha a tervezett felvétel maxi-lemezre nyújtott, mégis élvezetes változatát hallaná hét percen át.

Barry White-os kezdet vonósokkal, ahogy kell, amihez aztán finom elektro-csipogás, és pattogóan magas hangú ütem jár a Strawberry Bubblegumhoz, mely a címével ellentétben nem rágógumizene. Inkább Justin-jazz-nek lehetne nevezni, hiszen a klasszikus és a nu-jazz ötvözete, poppal és elektronikával, no meg Timberlake hangjával, melyről e dal esetében joggal juthat eszünkbe Pély Barna Unitedben használt énektechnikája. Ráadásul a refrén a dal végére már bele is mászott a fülünkbe…

Kemény hip-hop ritmus, zúzós beatbox, felette könnyeden futurista dallam, és az átvezetőknél meg a refrénnél lágy énekhang: a Tunnel Vision pontosan úgy passzol a lemez többi felvétele közé, ahogy azok viszonyulnak egymáshoz: egyikhez sem hasonlít, mégis a hangulata, a hosszú, közel hétperces játékideje és a sajátos dalszerkezete tökéletesen illik a képbe. Ezeket a dallamokat nem lehet fütyülni, mégis megvan az a különleges varázsuk, hogy klubban maximális kakaón, a kávéházban diszkréten, a teraszon meg normál hangerőn hallgatva is működnek.

A fenti recept alapján csábít lassúzásra a Spaceship Coupe, melyben időnként direkt rekedtesre veszi énekét a nagy visszatérő, míg a That Girl szakít az egész irányvonallal, s még a felkonferálós felvezetőjében is a hetvenes évek soulos, funkys nyelvén szól, mégsem mondható rá, hogy kilógna a sorból.

Aki bulidalra várt, azon a latin lüktetésű Let The Groove Get In segít, míg a második kislemeznek szánt, Coldplay-nyitányú, s a lemez legjobbjának számító Mirrors-ról legyen elég annyi, hogy máris tarolt az Egyesült Királyság kislemez-listáján.

A standard nagylemezt záró, visszafelé pörgetett, még a hangrendszer visszatekerő-mechanikájának hangját is effektként használó, relaxáló Blue Ocean Floor tökéletes lezárása a zenei kalandozásnak, melyet bizony felborít a luxus kiadás két ráadástétele, a Dress On és a Body Count. A Rob Knox-szal jegyzett darabok sajnos sehogy sem férnek bele a gondosan megtervezett és kivitelezett koncepcióba. Különösen a Body Count kapcsán erős a gyanú: ez bizony még a FutureSex/LoveSound idején készült…

Szerencsésebb lett volna egy ráadáscédét hozzácsapni az albumhoz, amin a Suit & Tie, a Mirrors, a Let The Groove Get On vagy akár az egész album instrumentális változata helyet kap. Nem így történt, s így lett a pluszból mínusz, a határozottan kitűnő osztályzatot érő normál albumhoz képest a luxusváltozat végső minősítése némi jóindulattal is „csak” egy kétszeresen aláhúzott ötös.

Tracklista:

1. Pusher Love Girl

2. Suit & Tie (közreműködik Jay-Z)

3. Don’t Hold The Wall

4. Strawberry Bubblegum

5. Tunnel Vision

6. Spaceship Coupe

7. That Girl

8. Let The Groove Get In

9. Mirrors

10. Blue Ocean Floor

11. Dress On

12. Body Count

Balajti Péter

2013. 03. 23. 22:51