Végre új címke kerülhet Dido képe mellé, eltakarva a korábbi „a Faithless-ből ismert Rollo hugicája”, illetve „Eminem Stan című sikerének megalapozója” kitételeket. A „No Freedom előadója” kijelentés csak addig nem üt, amíg az ember meg nem ismeri e csodálatos tételt, az énekesnő negyedik sorlemezének kulcsdalát.

Dido Armstrong sosem volt kapkodós típus, rajongói hamar megtanulták, kedvencük új albumaira bizony négy-öt évet kell várni. Ráadásul a legutóbbi, 2008-as Safe Trip Home nagylemezt nem a korábban bevált Rick Nowels-szel és Rollóval készítette, ami némi csalódásra adott okot, ám a 2013-as friss, Girl Who Got Away már újra a Céline Dionnal, Madonnával, Lana Del Rey-jel és Eros Ramazzottival is dolgozó Grammy-díjas Nowels dalszerző-producer bábáskodása mellett készült. Sőt, a munkálatokból a Faithless-ből Rollón kívül Sister Bliss is kivette a részét, de csatlakozott a produkcióhoz a háromszoros Grammy-díjas Jeff Bhasker, a hétszeres arany gramofon-birtokos Brian Eno, no meg az énekesnőkre „specializálódott” (pl.: Lilly Allen, Kylie Minogue, P!nk, Kelly Clarkson, Britney Spears), háromszoros Ivor Novello-díjas Greg Kurstin is.

Egyébként furcsa, hogy a lemez két legjobb dala közé illesztett Girl Who Got Away lett a lemez címadója, ami finom elektronikájával és légies dallamvezetésével átmenetet képez ugyan a korábbi albumok és a mostani között, ám nyomába sem érhet a kislemezen is kiadott tételeknek. A már említett No Freedom tipikus egy szál gitáros tábortűz-dal, az első hallásra fülbemászó és megtanulható refréntől tempóval és vonóskísérettel kiegészítve, az egyszerűen nagyszerű jegyében, ami után az ember úgy vélekedhet, ezt bizony nem lehet felülmúlni e lemezen, de talán megközelíteni sem. S míg a Girl Who Got Away megerősíti ezt, a Let Us Move On nagyon is cáfol. A kaliforniai hiphop-harcossal, Kendrick Lamarral rögzített felvételben az elringató ének és a pattogós rapszöveg ellentéte vonzza egymást, s áll össze varázslatos eleggyé. A Blackbirdben már megmutatkoznak a Faithless hangzásjegyei: énekhang-sampleres felvezetés, elektronika diktálta ütem, becsempészett szintetikus hangzás, ám az emelkedetten tiszta refrén mindent könnyedén felülír.

Az album harmadik kislemez-dalának választott End of The Night a szintipop jegyében született, hatásosan megidézve a nyolcvanas éveket, nem csoda, hogy a májusra ígért maxira az egykori Depeche Mode-billentyűs, az Erasure oszlopos tagja, Vince Clarke kapott remix-felkérést…

A folkos hangzású és hangszerelésű Sitting On The Roof of The World újabb zenei nyugalom-sziget Dido szirén-énekével, ugyanakkor az acid jazzes Love To Blame az album azon kakukktojása, amely nélkül több és jobb lenne az anyag. Míg a Blackbird csak nyomokban, konkrétan a verzéjében tartalmaz Faithless stílusjegyeket, a minimál-hangszerelt Happy New Year meg éppen a refrénjében emlékeztet Dido testvérének együttesére, a visszafogottságot és a lüktetést egyszerre megtestesítő Go Dreaming azonban mintha egy az egyben egy Faithless korongról csúszott volna át Dido albumára.

Minden jó, ha a vége jó: ám a kellemes meglepetés-kategóriájú Loveless Hearts csak az utolsó előtti tétel a korongon, noha a záródarabnak szánt Brian Eno társszerzemény, a Day Before We Went To Warra sem lehet panasz. Mi több, e finálé párhuzamba állítható a hasonló dallamú nyitótétellel, a No Freedommal,  így a két dolgozat különleges keretet ad a lemeznek.

Míg a hivatalos album 11 dalt tartalmaz, a luxus változat egy hatdalos ráadáskoronggal gazdagabb. De vajon megéri az extra matéria a pluszpénzt?

A 2. CD a mindent bele!-jegyében fogant, abszolút jó értelemben. A Girl Who Got Away című albumról egyetlen dalcím köszön vissza: a Let Us Move On, melynek az eredetinél zakatolóbb alapú és 20 másodperccel hosszabb verzióját a dal társszerzője, a többszörös Grammy-birtokos Jeff Bhasker jegyzi. Míg Let Us Move On-ban Kendrick Lamar szövegel, a csak itt hallható All I See-ben Pete Miser löki a vakert, miközben Dido fájdalmas éneke szívszaggató hegedűkísérettel keveredik.

A Just Say Yes némi James Bond-zenei beütéssel bír, az Everything To Lose viszont konkrét filmes cucc: a dal eredeti változata a Szex és New York 2. című produkcióban csendült fel, s bár számos remix készült hozzá, közülük a legütősebb, az Armin Van Buuren jegyezte nyolcperces klubváltozat hat perc alá rövidített, ám minőségi veszteség nélküli verziója került e hanghordozóra – a táncoslábúak nagy örömére.

A ’80-as évek popzenéjének újragondolt változata – mely pár éve Kylie Minogue-ot is megihlette – köszön vissza a slágerjegyekkel operáló Runaway-ben, a korongzáró Lost pedig azoknak szerezhet örömet, akik Dido első két albumának konkrét zenei világába szerettek bele.

Dido új nagylemeze, a sok érzelemmel teli Girl Who Got Away több mint kellemes meglepetés, le a kalappal a No Freedom és a Let Us Move On című húzódalok előtt, de a Love To Blame kivételével gyakorlatilag egy tételre sem lehet panasz, s a luxus változat ráadáskorongja is remekül válogatott csemegékkel teli. Ötös.

Tracklista:

1. CD

1. No Freedom

2. Girl Who Got Away

3. Let Us Move On (közreműködik: Kendrick Lamar)

4. Blackbird

5. End of The Night

6. Sitting On The Roof of The World

7. Love To Blame

8. Go Dreaming

9. Happy New Year

10. Loveless Hearts

11. Day Before We Went To War

2. CD

1. Let Us Move On (közreműködik: Kendrick Lamar) /Jeff Bhasker változat/

2. All I See (közreműködik: Pete Miser)

3. Just Say Yes

4. Let’s Runaway

5. Everything To Lose (Armin Van Buuren Remix)

6. Lost

Balajti Péter

2013. 04. 20. 5:06