No, de haladjunk sorban, és kezdjük az új daloknál, melyeket egytől egyig a trió tagjai – James Dean Bradfield, Sean Moore és Nicky Wire – közösen jegyeznek! Igazi tábortűz-hangulat, kellemesen fülbemászós, első hallásra fütyülhetős-lalázhatós dallal indít az album, s a This Sullen Welsh Heart már ki is pipálja a három vendégénekes egyikét, az angol folk-rock énekesnőt, a saját teakeverékkel büszkélkedő Lucy Rose-t, akinek visszafogott énekhangja tökéletesen passzol James Dean Bradfield orgánumához. A fúvósokkal megpakolt folytatás, a kislemezen is kiadott Show Me The Wonder a nyolcvanas évek vidám és energikus zenei világát idézi, a dalt hallgatva az ember szinte látja maga előtt a színes, óriás-konfettiesőt, meg a zenére retro-rucikban idétlenül ugráló tömeget...

Az időutazás itt nem áll meg: a hat és félperces címadó tétel a hetvenes évek táncdalfesztiválos időszakát hozza vissza, némi melankóliával és azzal a Richard Hawley-vel, aki kétszer is a Pulp tagja volt.

A hangtorzítós Builder of Routines picit a Lemon Tree-vel ismertté vált Fool's Gardent juttathatja az ember eszébe, míg a tábortűzhöz visszaültetős-fülbemászós 4 Lonely Roads érdekessége, hogy James Dean Bradfield átengedi a mikrofont a nagylemez harmadik és egyben utolsó vendégénekesének, Cate Le Bonnak, és csak az egyik refrénnél száll be – háttérénekesnek.

 

Míg a keleties hangzású (I Miss The) Tokyo Skyline a hamiskás blues-os 3 Ways To See Despairrel együtt a korong leggyengébb darabjai, addig a beat és a táncdal házasítását parádésan megoldó Anthem For A Lost Cause, valamint a lassítva is működő punk-rockra példát mutató As Holy As The Soil (That Buries Your Skin) a lemez legjobbjai közé tartoznak.

 

Az ének nélkül is működő, instrumentális Manorbierbe úszó, vokállal megtámogatott Running Out of Fantasy sem érdemtelenül került a lemezre, ám a minden jó, ha a vége jó-hangulatról a 30-Year War gondoskodik – még ha az új dalok is politikával, lázadással, iróniával vagy éppen Wales-i és angol ellentéttel átitatottak.

 

A második korong demói igazi csemegék, nem érheti miattuk az unalmas ismétlés vádja a bandát. A This Sullen Welsh Heart például jóval szókimondóbb, a Show Me The Wonder fúvósok nélkül is működik, ahogy a 4 Lonely Roads Cate Le Bon helyett James Dean Bradfield énekhangjával is rendben van. Kiderül, hogy az (I Miss The) Tokyo Skyline eredetileg nem tartalmazott keleti hanghatásokat, a klippel is megtámogatott Anthem For A Lost Cause rézfúvós-mentesen és szerényebb vonóshangzással is egészen hatásos, az As Holy As The Soil (That Buries Your Skin) viszont tényleg igényli a komolyabb hangszeres támogatást. Ja, és a demók közt elkülönül egymástól a Running Out of Fantas meg a Manorbier, s legkésőbb a 30-Year War közepére megfogalmazódhat a vágy: de jó volna látni ezt a bandát ezzel az anyaggal egy klubkoncerten!

 

Apropó koncert! A 2011-es O2-ben tartott koncertről további öt ráadásdalt kapunk, ami a lemez játékidejéhez képest lehetett volna több is, ám a kiválasztott tételek segítségével így is szépen végiggaloppozhatunk a Manic Street Preachers diszkográfiáján. A Stay Beautiful a Generation Terrorists című 1992-es debütlemezről való, ami az első Top 40-es kislemeze volt a bandának, a '92-es Revol már a The Holy Bible-t képviseli, míg a 2002-es The Love of Richard Nixonban az egykori amerikai elnök is hallható. S akkor még nem beszéltünk a telitalálatos There By The Grace of God-ról, meg a The Cardigans-ból ismert Nina Perssonnal közösen előadott punk-rockról, a Your Love Alone is Not Enough-ról, amik a mini koncertpakk legjobbjai.

 

Bár a Manic Street Preachers új albuma kiábrándító lehet a bandától zenében is lázadást váróknak, a többiek joggal örülhetnek! Nem csak a sima albumra lehet büszke az együttes, hiszen a luxus kiadás nem csak a ráadáskorong, de az impozáns kialakítású, táblás könyv/CD tartó miatt is csábító. A 32 oldalas kötet egyébként a 12 dal szövegét és Nicky Wire basszusgitáros 17, sajátos festményének képét tartalmazza. Köszönet fiúk, szép munka volt, öt alá!