Bill Evans az Illinois-i Clarendon Hills-ben született 1958-ban. Kezdetben zongorázni tanult, később azonban klarinétre majd szaxofonra váltott. New Jersey-ben szerzett diplomát és 1980-ban már Miles Davis oldalán játszott a trombitás visszatérését hozó együttesben, melynek tagjait –Marcus Millert, Joe Scofieldet, Mike Sternt– már ő maga mutatta be Milesnak. Az együttműködés három éve során Evans négy lemezt készített a legendával; többek között a Grammy-díjas „We Want Miles” című albumán is szerepel.
Ezután a megújult Mahavishnu Orchestra-ba került, mint a zenekar történetének első fafúvósa. A John McLaughlin vezette csapattal aztán 1984 és 1986 között bejárta a világot, a csapat „Adventures in Radioland” és „Mahavishnu” című lemezein működik közre. Ezt követően Evans útja Herbie Hancock mellé vezetett, akinek „Headhunters” elnevezésű turnéján volt a zongorista partnere 1989 nyarán. A mai napig számos zenész partnereként dolgozott az eltelt évek során, többek között Gil Evans, Dave Cruisin, Mick Jagger és az ex-Police gitáros Andy Summers oldalán.
Szólókarrierje 1985-ben indult az „Alternative Man” című felvétellel. Ezt követő albumain Evans izgalmas szellemisége, kiváló ritmikai érzéke és fejlett improvizációs kézsége tenor valamint szoprán szaxofonokon egyaránt megmutatkozik. A ’90-es évektől kezdve saját nevét viselő együtteseit vezeti, melyekben olyan muzsikusok szerepeltek, mint Victor Bailey, Dennis Chambers, Mitch Forman vagy Chuck Loeb. 1994-ben rögzített „Live In Europe” című lemezét –melyen rapperek is szerepelnek– a kritika a „hip-hop és jazz legzseniálisabb keveréke” címmel jutalmazta. Az Escape gondozásában 1995-ben jelent meg első, szintén erőteljesen hip-hop jazz stílusú albuma („Escape”), melyen, hogy csak néhány nevet említsünk, Lee Ritenour, Marcus Miller és Wallace Roney játszanak. A felvétel felkerült a jazz-listák élére, szerzője pedig átvehette érte élete első Német Jazz Díját. A sikeres korongot aztán 1999-ben követte a „Touch” majd 2000-ben az addigi leginkább funky-s hangzású „Soul Insider”, amit Grammy-díjra is jelöltek.
Bill Evans legújabb, „Big Fun” című lemeze október 14-én került a boltok polcaira. A szerző saját bevallása szerint eddigi leginkább groove-beállítottságú albumát hozta létre.
A produkció igen népes zenésztábort sorakoztat fel: Robben Ford és Hiram Bullock gitáron, Ricky Peterson hammond orgonán, Clifford Carter zongorán, Vinnie Colaiuta dobon, Manolo Badrena ütőshangszereken, Mickey Raphael harmonikán, James Genus bőgőn és basszusgitáron, Vanesse Thomas és Les McCann énekhangjával, Conrad Herwig harsonán, Lew Soloff pedig trombitán működik közre. Nem meglepő tehát, hogy a cédén szereplő számok hangszerelése igen jól kidolgozott, a hangzás telt, ugyanakkor nem zsúfolt. Az egyes hangszerek szépen egészítik ki egymást és a teljes hangszerelést egy messzemenően igényes funky-s, groove-os hangvétellé, melyben szinte mindegyik instrumentumnak jut szóló is. A szerzeményekben természetesen többnyire Evans szaxofonja viszi a vezérszólamot, de minduntalan párbeszédbe vagy uniszonoba bocsátkozik a kíséret egy-egy tagjával. A „Big Fun” számaiba jellegzetes színeket visz a hammond-orgona vibrálása, a basszusgitár slappelése („Midnight Creeper”), a szájharmonika zsongása és a szordínós trombita elfojtott zöngése. Az egytől egyig igen feszes, aprólékosan felépített kompozíciókban Evans szaxofonja mellett főszerep jut az elektromos gitárnak („Big Fun”), a trombitának („Road To Bilbao”) és Les McCann énekhangjának is („Catch You When You Fall”, „That’s That”), melynek tónusa engem meglehetősen emlékeztet Orszáczky Jackie orgánumára (ez persze lehet csupán beleérzés is).
A „Voodoo Horns” elnevezésű hármas fúvósszekció játéka kiváló kötőszövete a fiatalos, táncra hívó lüktetésű daraboknak, melyekben a dögös szaxofonszólók sehol sincsenek eltúlozva. A zenészek megmutatják háttér-vokalista tehetségüket a „Houdou Basin”-ben, itt egy kicsit előtérbe kerül a zongora is. A basszuskíséretbe a bőgő és basszgitár váltakozása visz változatosságot, a zene jellegét pedig felüdítik a „For What It’s Worth” Willie Nelson által énekelt és akusztikus gitárjával kísért lassúbb taktusai. A dob párharcba keveredik a hatodik, „Midnight Creeper” című számban az ütőshangszerekkel, melyek finom, csengő-bongó kísérete kiválóan illeszkedik a „Real Heroes” szoprán szaxofonszólammal áthatott mesélős hangulatába.
A lemezt végig meghatározó atmoszférának remek záróakkordja a levezető, „Street Corner Man” című szerzemény, melyre Manolo Badrena nem egészen épelméjűnek tűnő, ám annál viccesebb rappelése nyomja rá a bélyegét. Bill Evans a Big Funnal olyan produkciót hozott létre, melyet az ember legszívesebben mindig csak élő koncerten hallgatna: az igen igényes felvételt végig egy hatalmas buli csábító lüktetése itatja át.

Laczkó Krisztián

2002. 10. 14.