Több zenekar életében is tapasztaltunk már ilyet, amikor sokadik lemeze után adta ki az adott banda, a nevével azonos című anyagot. Ez jelenthet visszatérést, vagy megújulásra való törekvést is. A The Cure esetében nem történt nagy változás, de leginkább semmi. Robert Smith-nek maradt a fájdalmasan síró hangja, ami kicsit dühös is itt-ott. A zene szintén maradt lötyögős alternatív, az igazán merész és különleges témáktól mentesen. A The Cure depressziós szövegeivel sokan azonosulni tudnak, én ezt nem teszem.
Külföldi sztármagazinoktól jó kritikát kapott az album. A Rolling Stone szerint például a legizgalmasabb és legszenvedélyesebb lemezük a 1989-es Disintegration óta. A The New York Post szerint az új albummal megalapozták helyüket a kortárs rockzenében. Az ilyen és ehhez hasonló idézetek igazából a marketing részei, de valakinek biztosan fontos, hogy ilyeneket olvasson kedvenc bandájáról. A stúdiófelvételek a londoni Olympic Studios-ban készültek Ross Robinson producerrel (Korn, Limp Bizkit, Soulfly, Sepultura) így a megszólalás igazán profi, ahogy ez elvárható.
A borító gyerek rajzokból összeállított koncepciója kissé spontán ötlet lehetett, nem mondom hogy hülyeség, mert felfigyel rá az ember, de értelme az nem sok van. Ha minden igaz, ezek Smith unokaöccseinek és unokahúgainak rajzai, amiért 1-1 csokit kaptak cserébe. Hát ezt is olcsón megúszták, az biztos.

The Cure felállás:
Robert Smith: ének, gitár
Simon Callup: basszusgitár
Perry Bamonte: gitár
Jason Cooper: ütőshangszerek, dob
Roger O' Donnell: billentyűs hangszerek

Gab

2004. 07. 17.