Az előzőleg valamelyest kitaposott ösvény most szélesebb úton halad tovább, ami nem egészen ad kiismerhető karaktert a lemeznek. Találkozhatunk klasszikusabb témákkal, nu-metalos elemekkel, rap betéttel, korai Machine Head-es kópia pörgéssel. Mindez nem lenne baj, ha mögötte lenne a kellő dög, de sajnos nincs.

Próbáltak érettebb zenei irányt kreálni, de a hangszerek inkább csak szimpla egyszerűséggel háttérzenélnek, egyedül az ének tartja össze a dalokat. A vokálok bevonásával minőségibb szintre jutott az ének szerepe, ami a baráti kollégák segítségét is dícséri.

A teljesen steril, kieditált hangzás ugyan tiszta, de kissé stílus idegen. Amit egy Korn meg tud csinálni, az itthon még (és nem csak itthon) elég reménytelen kihívásnak tűnik. Talán a koszosabb hangzás jobban illet volna a lemezhez.

A borító szépen kivitelezett, csak a szövegkönyvben is használt betűtípus valami katasztrófálisan olvashatatlan.

A kritikus hangokat félre téve, a Depresszió új albuma továbbra is minden igényt ki fog elégíteni célközönségük körében, és élőben is sok fiatalnak fog örömet szerezni. Buli és Rock & Roll...

Gab

2004. 10. 19.