A biztonság kedvéért mondjuk fel a leckét…Zavarba ejtően széles a spektrum. Példának okáért ott volt tavaly a Hard-Fi, a Bloc Party, a Kaiser Chiefs, a Maximo Park, vagy épp a Joy Divisont beidéző Editors The Back Room című bemutatkozó albuma. Az idei évből pedig alig telt el két hónap, máris megkaptunk két remek próbálkozást. Az Arctic Monkeys „Whatever People Say I Am…” című debütje minden idők leggyorsabban fogyó bemutatkozása lett Nagy Britanniában. A brightoni The Kooks „Inside In / Inside Out” aktuális recenzált albuma szintén eszményi kísérlet. Az album producere az a Tony Hoffer aki korábban már Beck, a Supergrass, vagy az Air lemezein is bizonyított.

Nomen est omen. Nevet választani tudni kell. A tételt hazánk néhány jól ismert vagy kevésbé közismert csapatának sorsa is bizonyítja. Elég csak HétköznaPI CSAlódásokra, az Allergia Sertés Balettre, vagy épp a Magyar Változat Munkatársaira gondolni. A 19 éves Luke Pritchard gitáros-énekes vezette egykori színiiskolás fejekből álló The Kooks nem volt ennyire kreatív. Szerényen bevállalták David Bowie „Hunky Dory” című 1971-es albumának egyik track címét. Ha csak másképp nem…

A zene laza beat megspékelve egy jó adag poszt punkkal. A hatások egyértelműek, de nem opcionálisan beazonosíthatók. Itt a „The Blur”, a „The Kinks”, a „The Police”, a „The Cure”, a „The Pixies” és persze mindenekelőtt a Supergrass a maga bájos tinifeelinges megfejtéseivel.

Az albumindító akusztikus gitáros, kissé oasisesre fazonírozott „Seaside” azonnal egyedi ízt ad a lemeznek. Valljuk be ebben a túlhajszolt világban akusztikus trackkel indítani minimum önbizalomra vall. „See The World” – zajos gitárok, karcos new wave, sodró egylendületű attak. „Sofa Song” az album egyik legslágeresebb popsongja, középrészen itt ott feltűnik a „The Pixies”. A csajozás fizikális szempontjai felett ironizáló „Eddie’s Gun” 2006-os Punk eszencia. Az „Ooh La” fülbemászó, egyszerű dallamvezetésű, telt akusztikus gitárparkja, a „You Don’t Love Me” sulykoló ritmusú, lüktető némileg a Franz Ferdinandra hajazó kvázi beatje egyaránt rendben van. A „She Moves In Her Own Way” kedves dal az imádott lányról, tipikus indie sláger, ha Liam Gallagher követi el már rég szólna a melotron…A fura ritmusú, karcos gitárhangokra épülő „Match Box” pszichedelikus reaggebe hajlik, az „I Want You Back” elszállt, füstös hangulatú, fémesre effektezett gerjedő gitárjai némileg indusztriális ízt adnak a dalnak, már amennyire egy vállaltan gyógyegér brit produkció az lehet. Az album egy pillanatra sem fárad el. A végére is jut néhány remek darab. A folkos „Jackie Big Tits” felhőtlen pajzán pop. A Blur „Parklife” korabeli lemezein hallhatunk ilyeneket. A bluesos, gospeles nyitást produkáló „Time Awaits” később magától értetődő módon csap át valami hihetetlen beállt gerjedő reaggebe. Az albumzáró „Got No Love” pszichedelikus, egyszerű üzenetet hordozó, alap beatje megfelelő levezetés.

Az album hazánkban elkerülte a hivatalos forgalmazást. Itt egy újabb motiváció az egykori monarchia központjának meglátogatására.

Radics Gábor

2006. 02. 27.