Az egy REM tartotta magát, mint nagyon-nagy amerikai "alternatív" zenekar, de valljuk be, mára eléggé megkoptak ők is. Van ám azonban egy Pearl Jam nevű zenekar! Persze már régen nem követnek trendeket, klippjeik nagy néha feltűnnek valahol, de a slágerlistákon semmiképp. Már ezért is szimpatizálhatna velük az egyszeri zenehallgató, de ami az igazán jó, hogy ők már másfél évtizede készítik a jobbnál jobb lemezeket. Még a kilencvenes évek hajnalán a Seattleből indult nagy grunge-őrület közepette jelent meg első lemezük Ten címmel – egy csapásra a Nirvana mellé repítve őket és majdnem elpusztítva a zenekart. A hírnév és a díjak azonban azt a furcsa hatást váltották ki az együttesből, hogy második lemezük egy húzós, "ellenálló" anyag lett, nem véletlenül kapva a VS címet. Igen, Pearl Jam versus világ. Ekkor hagytak fel a kislemezek kiadásával, klippek forgatásával és úgy általában szakítottak a sztársággal és a nagybetűs zenevilággal – és túlélték az egész Seattle-hullám halálát!

Jöhettek zenei trendek, stílusváltozások, ők rendre készítették egyre jobb és komolyabb lemezeiket, folyamatosan emelve a színvonalat. Kialakult egy állandó rajongótábor, aki megvette a lemezeket, megtöltötte a stadionokat – a zenekarnak pedig ez pontosan elég volt. Az 1998-as mestermű, a Yield már megmutatta, hogy igazán mit tud egy olyan együttes, ahol mind az öt tag elsőrendű dalszerző. Az utóbbi két lemezük, a Binaural és a Riot Act pedig még ezt is felülmúlta. Ez a két lemez egyszerűen kötelező darab minden magára valamit is adó zeneszeretőnek, többet azt hiszem, nem is kell ehhez hozzátennem.

Mi jöhetett még ezek után? Nos, Pearl Jam címmel az új lemez! A névválasztás nem véletlen: egy zenekar általában akkor ad nevével azonos címet egy albumnak, ha valami fordulópontot vagy esszenciálisat képvisel a lemez. Hogy esetünkben pontosan melyikről is van szó, azt valószínűleg csak a tagok tudnák megválaszolni, de kétségtelen, hogy pályafutásuk fontos albumáról van szó. A lemezt megelőzte egy tavaly kiadott "best of" és egy ritkasággyűjtemény is. Karrierösszegzés és majdnem négy év után jelentkeztek tehát új stúdióalbummal. Meghallgatva a lemezt pedig kaphatunk egy áttekintő képet arról, miben is annyira jó ez a zenekar és miként is határozza meg önmagát 15 év után.
Az album dühös felütéssel indul, mint a "régi szép időkben": Life wasted, World wide suicide és Comatose. Átszáguldanak rajtunk a számok, újrafelfedezett, de nagyon is érett garázshangzással és nagyszerű szövegekkel (a számcímek magukért beszélnek, elárulják, miről is van itt szó). Első lélegzethez a negyedik számnál jutunk, de csak fél percre - aztán felpörög az is, fülünkbe nyomva közben az igazi "pearljames" gitárriffeket és hangulatváltásokat. Én ekkor kezdtem "abetyárjátneki" kifejezéseket használni, pedig még csak az album harmadánál járunk. A lendület nem hagy alább, Eddie Vedder hangja még mindig nem semmi, dalokat is nagyon jól tudnak még mindig írni és micsoda erő van még mindig ebben a zenekarban – "abetyárjátneki!" A kilencedik számnál aztán megkapjuk az első balladát is a szokásos minőségben, nincs csalódás. Az album utolsó harmadában már csak bólogathat az egyszeri hallgató – ismét valami rendkívülit kaptunk.

Mit lehet ehhez hozzátenni? A zenekar újra felfedezte önmagát, régebbi lemezeiből gyúrva újat, felpakolta nekünk szép sorban de mégis egységben: "Tessék, ez vagyunk mi, a Pearl Jam – még csak most jövünk igazán formába!" A rajongók elégedetten csettinthetnek és várhatják a következő másfél évtized lemezeit. A nem rajongóknak pedig itt az idő, hogy felfedezzék és az őt megillető helyre emeljék a zenekart! Én addig meg benyomom újra a háromszöggel jelölt gombot és az első taktus után csak annyit mondok: "abetyárjátneki"!

- HZ -

2006. 05. 16.