A kora tinédzser éveit Új-Zélandon átvészelő fiatalember 16 évesen érkezik Londonba, ahol rögtön beleveti magát, mondjuk így a dolgok sűrűjébe. A The Veils bemutatkozó kislemeze 2002-ben jön ki, az első nagylemezre azonban még három évet kell várni. A suedes Bernard Butler felügyeletével rögzített debüt (The Runaway Found) is reménykeltő próbálkozásnak tűnt, de az ígéret beváltására egészen 2006-ig kellett várnunk. A Nux Vomica nemcsak felülírja, és itt most fanyalogjon aki akar, és lúdbőrözzön az összehasonlítástól, de nemcsak felülírja Chris Martin, háziasszonyok peteérését szabályozó maszti-líráját, de úgy haladja meg az egyre átlagosabb, kiszámíthatóbb produkciókat elkövető Nick Cavet, hogy közben új utat is mutat a dekadens popnak. A The Veils összegyúrt mindent, koszos bluest, finomkodó jazzes felhangokat, nick caves / tom waites vonyítást és agresszív óbégatást, kikent kifent popérzékenységet és művészieskedő hímpáváskodást. A szemi-akusztikus, főként zongorára és gitárra hangszerelt édes keserű, érzelmileg a végtelenségig szétfeszített, elborult dalok, a teljes szenzibilitási spektrumot bejárják. Nincs mese, a szellemidézés a Smiths, Jeff Buckley és Nick Drake tetemrehívási kísérletétől, egészen a Waterboys manifesztációs metódusáig tart. Az ausztrál Nick Launay producer, aki többek között Cave legutóbbi Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus című dupla albumának koordinátora is volt, kiváló munkát végzett. A kocsmaopera hangulat kiválóan illeszkedik Andrews borítón látható, füstbe burkolódzó dandy figurájához. A reszelős baritonnal megáldott srác mindegy mit énekel, a nyitó Not Yet-nél, a kislemezes Advice For Young Mothers To Be-nél, vagy a lassan betekerő, mániákusan hömplygő Jesus For The Jugular-nal egyaránt kapkodjuk a levegőt.

Radics Gábor

2006. 12. 20.