Joel Gibb énekes / dalszerző / gitáros által kiállított néha sextettként működő, máskor hét, sőt tizenhárom tagra bővülő zenekar demo felvételekből álló 2001-es Ecce Homo című munkája anno kivívta a közönség és a kritikusok elismerését. Igazán nagyot csettinteni azonban csak két évvel később tudtunk, a templomi- folk-popnak, vagy homofil-gospelnek titulaható The Smell Of Our Own elsősorban azonnal ható, fütyörészhető dallamaival hódított. A 2004-ben megjelent Missassauga Goddam albumnál aztán világossá vált, a zenekar valahol az R.E.M, a skót Belle and Sebastain, a Magnetic Fields vagy a mindig szabadon idézhető Smiths által határolt halmazmetszetben helyezkedik el. A legfrissebb Awoo című korong némileg csavar egyet az eddig felvázolt összképen. A szintiborítás felfeslett, az elsőre kvázi lo-fi / proto-garázs dalok inkább intim hangulatot, mintsem csiribiri POP attitűdöt sugároznak. A dallamközpontú szerzői törekvés persze továbbra is érvényesül, csak a hangszerelés mintha ezúttal sokkal visszafogottabbra sikerült volna. A hangzás a túlvezérelt vonós - fúvóskörtés ellenére, nyersebb, promtabb, némileg karcosabb lett. A Beach Boys harmóniák kopírozása mellett elsősorban az Michael Stipe-tól csent R.E.M.-es ízek (Lollipop) jellemzik a produkciót. Gonoszkodhatunk, de nincs mibe belekötni, a himnikus Learning To Lieban, a galoppozó Death of a Tuneban, vagy a szoba-popos The Walking Moonban Gibb eredményesen győz meg miket, zeneszerzői kvalitásai rendben vannak. Hogy egy poplemezen érdemes-e Freudi gondolatokkal, a holdfogyatkozás és a hozzá kapcsolódó hitvilág boncolgatásával, vagy a vallásos meggyőződésbeli kérdések vesézgetésével foglalkozni továbbra sem kérdés.

Radics Gábor

2006. 12. 21.