Hiányoznak ugyanis róla a könnyen feldolgozható slágerek, egy elgondolkodtatóbb alkotás született, mely a felszini csillogás alatti igazságot igyekszik láttatni.Ugyanúgy szól az emberi viselkedésről, az emberi természetről, kapcsolatokról, depresszióról, pop kultúráról, az ellenőrízhetetlenné váló társadalomról. A Londonban írt és Warren Cuccurullo gitáros/producer otthoni stúdiójában felvett „Pop Trash” témájából adódóan egy mélabúsabb produkció, amiben felfedezhetjük a Roxy Music és David Bowie hatását egyaránt, megidéződnek New York-i legendák (Velvet Underground, New York Dolls), de a legfőbb hatás a Beatlesé. Egyfajta XXI. századi pszihedelikus glam rock körvonalazódik, komoran és valamelyest misztikusan.

Kezdődik minden a vonós hangmintákkal telepakolt, visszafogott „Someone Else Not Me” glames, The Smashing Pumpkinsra hajazó tételével, folytatódik a „Lava Lamp” pszichedeliájával, a „Hallucinating Elvis” elektronikus elkalandozásával, a „Starting To Remember” Beatles-es, akusztikus fülledtségével, s a sor nem ér véget a „Pop Trash Movie” szimfóniájával, vagy a „Lady Xanax” Bowie-s manírjaival. Megajándékoznak még a kellemes „The Sun Doesn’t Shine Forever” lírájával, valamint a bekeményítő, apokalipszist feltámasztó „Last Day On Earth”-szel (Marilyn Manson is ragadtatta magát hasonlóra...), hogy még utoljára párhuzamba állítsuk öket a Pumpkinsokkal, a Placebo-val, illetve egy rakás elektro brigáddal. Mégis érezzük, hogy ez a Duran Duran, korábbi igényességüket megőrizve immár egy kevésbé populáris közegben, a felnőtté válás jegyeivel. A márványfarmer már a múlté.
Internetes pop szemetelés= http://www.duranduran.com

Jónap Tamás

2000. 09. 19.