Nagy volt a titkolózás a brit sajtóban az album körül, egyes lapoknak, amelyek kiszivárogtatni készültek infrmációt akárcsak a címről is, egyszerűen gyilkosságot ígért be Dickinson. Más újságok – meg nem erősített hírként ugyan, de – teljesen téves album- és dalcímeket adtak meg. Ennek sok értelme ugyan nem volt, de az anyag nagyon erős. Talá a Seventh Son óta a legerősebb. Már csak azért is, mert – mint azt a budapesti koncert is mutatta – öt-hat nóta nyugodtan megállja a helyét a színpadon az eddigi klasszikusok mellett is. Ez azt hiszem elég nagy dícséret. Pedig semmi igazi újdonság nincs az albumon, mégsem tűnik az eddigi ötletek felmelegítésének. Kivitelezésben viszont nem nagyon tudnak (nem akarnak?) elszakadni stílusuk markáns jegyeitől. Így bőven van galoppozás és vokálban súlyos „óóóózások”. Amiben talán előreléphettek volna az a hangzás. Ebben viszont nagy tolatásban vannak.Már a Somewhere In Time is sokkal modernebb és jobb hangzású volt, mint ez e Kevin Shirley producelte jó minőségű demo. Szerintem a nyers hangzásnak is vannak fokozatai és máshogy is meg lehet fogni technikailag. Koncerten viszont nem lesz gond az biztos .

A három gitár szerepét valahogy nem sikerült hangsúlyozni, igaziból nem érezni különbséget az eddigi kettővel szemben. Továbbá Nicko nem kevéssé iskolázott játékát gyengíti kicsit a hangzás. Már a nyitó The Wicker Man előrevetíti, hogy nagyjából miről is szól a lemez, a legjobbak azonban a kicsit másképp megfogalmazott szerzemények, úgy mint a címadó Brave New World. A Seventh Son bővelkedett ilyen lassú kezdésekben, melyek persze monumentális dallá nőtték ki magukat. Ugyanez igaz a Blood Brothers-re is. Nagyon szép és kissé újszerű a kezdés, hogy aztán igaziból nekiereszthesse hangszálait Dickinson. Igazán kirívóan gyenge szerzemény nincs a lemezen, de a közepén kiemelkedika több mint kilencperces Dream Of Mirrors, mely már első hallgatás után is helyet követel magának minden idők Maiden repertoárjában, mégpedig a Powerslave kategóriában. Szövegében és szerkesztésében is egyedi.

Bárki, aki elpártolt volna a Maidentől a Bláz Bailey-s lemezek vagy Dickinson és a többiek utolsó albumukon nyújtott fáradt teljesítménye miatt, az nyugodtan kóstolja meg őket megint. Mint egy jó angol steak, amúgy medium sütve: kicsit véres, de fenséges és férfiaknak való.

Jónap Tamás

2000. 08. 19.