A sors fintora, hogy Tori Amos egyik legjobb albuma hihetetlenül kevés figyelmet kapott a médiában. Európában a rádiók és a zenetévék egyelőre nem nagyon akarják játszani az American Doll Posse dalait, egyedül a Londoni adók nyomják tisztességes rotációban az újjászületett Torit. A korong első dala, a Yo George a lassan leköszönő amerikai elnök gúnydala, kár volt legelőre tenni.

Ezután viszont elég szépen beindul a lemez, mely stílusilag a popból inkább a rockba, néhol pedig már-már szoftmetálba hajlik. Érdekes, hogy a maratoni hosszúságú, 23 (!) dalból álló tracklista négy részre van tagolva az album hátoldalán – nem véletlenül. Az új Tori Amos korong stílusban és hangulatban is négy részből áll. Az első körből mindenképpen a Digital Ghost a húzóerő, ez a korong egyik legjobban eltalált dala.

A második felvonás tiszta depresszió és befordulás, de ennek ellenére ezek a felvételek is abszolút élvezhetők. Tori valószínűleg a lemez harmadik negyedén dolgozott a legtöbbet. Ez a rész van igazán jól eltalálva és igazán szépen felénekelve, ezek a zenék teszik abszolút eladhatóvá a lemezt.

A hab a tortán az utolsó hat dal. Az Almost Rosey című szerzemény például tele van olyan megoldásokkal, amelyeket imádnak a rádiók, egyáltalán nem rádióbarát zene – mégis hetek óta szerepel a Kiss Fm játszási listáján. Figyelemreméltó még a legutolsó, Dragon című lassú dal is, mely nem véletlenül került a korong végére.

Az American Doll Posse összegészében egy jó album, a hangszerelés mindenképpen csillagos ötös. Ami viszont zavaró, hogy az anyag túl hosszú. Kár volt 23 tracket belesűríteni a lemezbe, a kevesebb most talán több lett volna.

Juhász Gergely

2007. 06. 05.