Paul június 4-én, három nappal a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című The Beatles-album megjelenésének negyvenedik évfordulója után rukkolt elő az új lemezével. Az említett legendás korongon hallható a When I’m Sixty-Four című dal, amelyben az ifjú zenész arról elmélkedik, vajon mivel foglalkozik majd hatvannégy évesen. Nos, a választ időközben megtudta: továbbra is zenél. Már elmúlt hatvannégy, amikor tavaly szeptemberben egy oratóriummal jelentkezett, Ecce Cor Meum címmel. Abban értelemszerűen nem tért vissza a szóban forgó felvételhez. Borítékoltam, hogy idei albumán megteszi. Tévedtem. Már ez okozott kis csalódást. Persze – ahogy említettem – a hiányérzetem nem ezzel függ össze.

A zenészt a kilencvenes évek eleje óta a közelmúltig nem kényeztették el a kritikusok. A szerzeményeivel nem is szolgált rá. Az évek múlásával egyre kevesebben bíztak abban – már én sem –, hogy valamikor még sikerülhet magából kihoznia a maximumot. Aztán tavalyelőtt mégis sikerült, a 2005 szeptemberében kiadott Chaos And Creation In The Backyard című nagylemez hallatán szó szerint leesett az állunk. Zenészlegendához méltó, a zseniális szóval jellemezhető albumot készített. A sajtó dicshimnuszokat zengett róla. Néhány dicsérő kritika a sok közül: „McCartney a szívből jövő, keserédes popzenéjével mindenkit levesz a lábáról”; „Melankolikus gyűjtemény, szomorú gyöngyszemek egész sorával”; „A dalok kiaknázzák a zenész különcségében rejlő tehetségét”; „A felvételek egyenértékűek a kései The Beatles-slágerekkel”. A lemez Paul mellett Nigel Godrich munkáját dicséri – a producer a Radiohead, a Travis és Beck albumaival tette le a névjegyét. Utólag bevallom, féltem, amikor kiderült, hogy az ex-Beatle vele dolgozik. Megjósolni sem lehetett, mi születhet az együttműködésből. Godrich ugyanis újító szellemű, Paul nem. A közel harminc évvel fiatalabb szakember viszont teljesen átformálta. A lemez nem tipikus McCartney-album, és ez a jó benne. Érzelmekkel átszőtt, szomorú hangnembe torkolló melankólia jellemzi, ami kifejezetten jól áll az énekesnek.

Macca az új lemeze előtt sokunk meglepetésére otthagyta kiadóját, az EMI-t, és a Starbucks nevű nemzetközi kávéházlánc által idén indított Hear Musichoz szerződött. „Új világunkban új utakat kell keresnünk, hogy az emberekhez eljuttathassuk a zenénket. Ezért váltottam” – nyilatkozta. Az albumot a megjelenése napján huszonkilenc ország tízezernél is több Starbucks kávézója játszotta szünet nélkül. A cég becslése szerint hatmillióan kaptak belőle ízelítőt egyetlen nap leforgása alatt. A szerződés csupán egy lemezre szólt, de az első havi, kimagasló eladási példányszám láttán Paul úgy döntött: marad a kiadónál.

Az előző albummal iszonyúan magasra tett lécet nem tudta átugorni. A legnagyobb baj azonban, hogy nem is próbálkozott meg vele. A David Kahne producer irányítása mellett készített Memory Almost Full néhol már-már idegesítően siránkozó hangvételű. Erre ésszerű magyarázat volna Paul mostani magánéletbeli gondja (a válópere), csakhogy a korong – elmondása szerint – a Chaos And Creation In The Backyarddal egy időben készült. A lemez az első feleségével, Lindával és Denny Laine-nel alapított, 1971-től 1981-ig működött zenekarát, a Wingst idéző, visszatekintő, elmélkedős dalok gyűjteménye. A szövegek központi témája a halál. Hősünk nem depresszíven, inkább egykedvűséggel énekli meg az elmúlással kapcsolatos érzéseit.

Az album túlságosan is változatos: a mandolinos-folkos szerzeményektől a rockfelvételeken át a gazdagon hangszerelt dalokig mindent besűrített, mintha az előző maradékából állította volna össze. Az induló, Európában elsőként maxi CD-re kimásolt Dance Tonight például egyszerű, már-már tinglitangli szerzemény. A lemez második része azért kissé kárpótolja a hallgatót: a nyolcadikként és kilencedikként felcsendülő Vintage Clothes és That Was Me hallatán lábunk önkéntelenül is beindul. Az utolsó előtti, tizenkettedik The End Of The End címűben végre előbukkan a megszokott, búgó hangú Paul is. A záró Nod Your Head pedig a Come Together című örökzöld The Beatles-sláger hangzását idézi.

Szerintem a Memory Almost Full Macca rákban elhunyt feleségéhez, Lindához szól. A Gratitude című felvétel pedig második feleségéhez, Heatherhez. Ezekben azonban a zenész közelmúltban tett nyilatkozta ismeretében nem vagyok biztos. Elmondta ugyanis, hogy csak mosolyog azokon, akik ilyen-olyan mondanivalót hallanak ki a dalaiból. „Olvasom, hogy rajongóim miket szűrnek le a szövegeimből, például, hogy ez meg az Yoko Onóról szól. Nem értem, hogy lehet, amikor én mondjuk egy autóról énekelek” – viccelődött McCartney, aki sokszor hangsúlyozta már: a legnehezebb a komponálásban, hogy nincs mellette John Lennon, akivel tökéletesen kiegészítették egymást, és minden együtt töltött néhány órájukból új szerzemény született. (Új Szó – Szalon)

Puha József

2007. 07. 23.