Ami azonban egyáltalán nem baj. Dido zenéje mindig is a befelé fordulást, a mélységet, a fájdalom kissé mosolygós megnyilvánulását idézte elő számomra. Új albuma abszolút a melankólia jegyében áll össze minden hallgatás alatt/után, mégis kedvelem. Újra és újra beteszem a lejátszóba, és csak hallgatom, hallgatom, és örökké előjön néhány olyan dallam, ív, amelyekre felfigyelek.

Lehet mondani, hogy unalmas, túl szomorú, nem eléggé populáris, nem eléggé lendületes lemez a Safe Trip Home, és mindebben van is igazság, mégis úgy gondolom, hogy talán éppen ezek hiánya teszi igazán értékessé. Hatalmas sikerei ellenére Dido soha nem volt a magamutogató, tipikus „vetkőzős” klipes cicababa, aki el akarja adni magát. Márpedig a mélység és az értékek így törnek felszínre. A fájdalmon keresztül. Azon az érzésen át, amikor a sok bánat és ridegség közben kicsit mosolyra húzódik a szád, s a kettőből valamilyen érdekes, egyedi, pillanatnyi dolog lesz. Ez pedig éppen az, amit Dido ad nekünk. Kicsit álomba merülünk, eltévedünk a dallamok között, de mindig ott egy kis kapaszkodó, ami visszaránt minket, és boldogságra késztet. Furán hangzik talán mindez, de mint már írtuk is a music.hu-n, valószínűleg túl hamar temették el sokan ezt a nagyon jól sikerült lemezt.

Tracklist:
1. Don't believe in love
2. Quiet times
3. Never want to say it's love
4. Grafton street
5. It comes and it goes
6. Look no further
7. Us 2 little gods
8. The day before the day
9. Let's do the things we normally do
10. Burnin love
11. Northern skies

stanley

2008. 12. 08.