Legalább egyvalami szempontjából 2006 csodás éve volt a magyar könnyűzenének. Mesterséges segédlettel, a közönség és a szakma által egyaránt megosztott: sokat dicsért és szidott Megasztárban feltűnt egy Vajdaságból exportált isteni énekestehetség. Rúzsa Magdi az utóbbi húsz-harminc év legjobb hangú, legreményteljesebb magyar előadója. Kovács Katihoz és Cserháti Zsuzsához hasonlítható. Már a tévéműsorban kiderült, hogy az adottságai és attitűdje alapján ugyan vérbeli rockénekesnő, de a diszkótól a világzenéig bármit kitűnően elénekel, és jól állnak neki a romantikus, szomorkás balladák is. Bármilyen stílusú felvételt képes a saját képére formálni, még a tinglitangli dalt is tartalommal tölti meg – az előadásmódja lenyűgöző. A Megasztár harmadik sorozatában erős mezőny gyűlt össze, az eddigi legerősebb, ennek ellenére már a legelején sejthető, sőt tudható volt, hogy ő viszi el a pálmát. Növényeknél maradva: csodaszép liliomként emelkedett ki az ibolyák közül.

Magdit a magyar popipar tárt karokkal fogadta. Elvileg szüksége van rá, évek óta várta, gyakorlatilag viszont meglenne nélküle, mert – mint az esetében is bebizonyosodott – az ilyen pici és korlátolt közeg nem tud mit kezdeni a tehetségekkel. Ahogy jó ideje Kovács Katival sem tud. Pályafutása kezdetén, a hetvenes években minden szép és jó volt, a gyorsan szárba szökkent magyar zenei piac akkortájt már virágzott is, mostanság pedig a teljes kiszáradás fenyegeti. Az első albumai – szerintem a Locomotiv GT-vel készített 1974-es és 1976-os korongjai voltak a legjobbak – után fokozatosan, részben a megfelelő háttéremberek: szerzőgárda hiányában eligénytelenedett, s azóta olyan szerzeményeket énekel, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a tehetségével. A magyar zeneipar manapság azért nem tud mit kezdeni a tehetségekkel, mert rendkívül leszűkült, nincs annyi potenciális rajongó, aki eltarthatná őket. Nyilván javarészt ennek tudható be, hogy Magdi az első stúdiólemezén, a 2006 novemberében megjelent Ördögi Angyal címűn az arany középutat célozta meg, amivel azt érte el, hogy a szakma (kritika) a felvételeit felemásan fogadta, mondván, többre hivatott, a közönség egy része, az átlagos zenehallgató meg azért fanyalgott, mert szerinte a produkciója túlságosan igényes. Az „arany középút” ördögi körbe torkollott.

Magdinak azért szerencséje is van. Az eddigi megasztárosok közül övé a legszélesebb és leglelkesebb rajongótábor (nyilván nem véletlenül), a tiniktől az idősekig tízezreket nyert meg magának. Annyi „rajongót” gyűjtött, hogy ha fokozatosan távoznak is mellőle, így is egy ideig még viszonylag sokan lesznek. Ám ahhoz sajnos nem elegendően, hogy letérjen a középútról.

A 2006 májusának végén kiadott A döntőkben elhangzott dalok című válogatásával tizennégy hétig vezette a magyar albumeladási listát. A tehetségkutató műsorban előadott felvételeinek gyűjteményéből 70 ezer példányt értékesítettek, és sokszor ennyien illegálisan jutottak hozzá. Az akkori „rajongótábor” nagyjából felét azok tették ki, akik a kezdeti, hatalmas médiafelhajtásnak köszönhetően bármit megvettek (volna) Magditól, a törülközőtől a bögrén át a hanghordozóig – pontosabban az utóbbiért nem adtak ki pénzt, hiszen ingyen is hozzájuthattak… Nagy részük aztán el is tűnt mellőle, a saját dalaira már nem voltak kíváncsiak (vevők). De ezekért az emberekért nem kár, ők nem zenerajongók, hanem – bocsánat a kifejezésekért – divathajhászok és médiarokkantak. A Závodi Gábor zeneproduceri irányításával készült Ördögi Angyal még így is, toronymagasan a 2006-os karácsonyi magyar zenepiac legvásároltabb nagylemeze volt. A címmel Magdi a benne rejlő kettősséget fejezi ki, egyben utal a tartalomra. Az ördögi énjéről a rockos, bluesos, tempós szerzeményekkel ad tanúbizonyságot, az angyali énjét pedig érzelmes, lírai felvételekkel tárja elénk. A valóságban azonban a zeneszámok nem különülnek el ennyire. Az album ugyan sok szerző munkája, s elég eklektikus, az énekesnő azonban az összes dalt saját magára formázta, csodás hangja egységesíti őket. Azt a lúdbőrözést, amelyet a megasztáros produkciói során oly sokszor átéltünk, csak itt-ott váltja ki. Az mindenképp felróható a készítőknek, hogy a nyolc új szerzeményt és a Vigyázz a madárra című klasszikus átdolgozását öt publishing-felvétellel: ismeretlen nemzetközi zeneszámok magyar verzióival egészítették ki. Értem én, hogy időszűkében voltak, karácsonyra meg kellett jelennie a korongnak, de egy ilyen tehetség akkor is kizárólag saját dalokat érdemel! Magdi is részt vett néhány szerzemény megírásában. Egyértelmű volt, hogy szerzőként még nagyobb teret kell neki biztosítani, a jövő ebben rejlik. A lemez leghitelesebb felvétele, az Aprócska blues – az egyetlen, amelynek zenéjét és szövegét is ő írta – tökéletes bizonyítéka annak, hogy jó érzéke van a dalszerzéshez. Az albumról kiemelkedik továbbá a két Presser–Novák-szerzemény: a Nekem nem szabd és a Még egy dal címűek, de a Ciki ez a helyzet, vagy a Szembejövő sáv is kitűnően sikerült. Összegezve: a lemez az álmainkat nem, de az elvárásainkat kielégítette.

Az azóta eltelt időszakban Magdi részt vett a 2007-es Eurovíziós Dalfesztiválon, az Aprócska blues angol változatát énekelte (Unsubstantion blues). Elfogultság nélkül állítható, hogy ő nyújtotta a legjobb teljesítményt – később a szakmabeliek neki ítélték oda a legjobb dalszerzőnek járó díjat –, és szerencsére a végeredmény tekintetében sem szerepelt le – a huszonnégy döntős közül a kilencedik helyen végzett –, ami az elavult verseny jellegéből kiindulva meg is történhetett volna. 2007 júniusában fellépett Bryan Adams előtt a Felvonulási téren – a műsora koncertalbumon és DVD-n is megjelent. Tavaly novemberben került a boltokba a második stúdiólemeze Iránytű címmel. „Jó, ha az ember tudja, merre tart” – indokolta a címet Magdi. Azt mondta, hogy a korong sokkal inkább a saját egyéniségét tükrözi, mint az előző. A változás a borítón szembeötlő: az énekesnő egyenes hajjal látható rajta, a további fotókon tengerészsipkában, meg fura kosztümben pózol, a tartalom viszont ennyit nem változott, az Iránytű az Ördögi Angyal egyenes folytatása. A dallamvilág egységesebb, a hangzás jobb, kevésbé stúdiószagú. Javarészt ugyanazzal a stábbal készült, mint az első. Presser Gábor sajnos nincs rajta, és Novák Péter jelenléte is csak egy felvételre korlátozódik. A tizenhárom dalból tíz szövegét az énekesnő írta, így a szövegvilág személyesebb, összefogottabb. A szerzeményekkel alapjában véve nincs gond, bármelyik kiemelhető valamiért – például a Két perc című rockos, AC/DC-t idéző felvétel, a szintipopos alapú, progresszív Nem vagy egy szent, vagy a Ferenczi György szájharmonikás által kísért Börtön dal –, de a zene továbbra sem elég színes, izgalmas, egyedi. Az énekesnő hangjához modernebb, bátrabb, vagányabb hangszerelési megoldások passzolnának – hangsúlyozni kellene, hogy ő nem egy „tucattermék”, hogy hozzá hasonló nincs. És akkor talán az egész album alatt érezhetnénk, amit a visszafogottan átdolgozott autentikus záródal, a Hallgató alatt, azt a bizsergető érzést, amitől libabőrösök leszünk, amit – ahogy írtam – a Megasztár során sokszor átéltünk, akkor Magdi bizonyára még jobban énekelne. Nyilván nem könnyű feladat, de meg kell próbálni! Az Iránytű tehát jó irányt mutat, a stílus rendben van, csak a zenei kivitelezés kíván még többet.

Sláger erről a lemezről, amelyre az átlagos zenehallgató még évek múltán is emlékezne, biztosan nem születik. De ez nem baj, az Aprócska blues is mesterségesen vált azzá, a rádióállomások többsége kizárólag azért sugározta, mert akkortájt muszáj volt Magdit játszani, amúgy meg az igényes szerzemény kilógott a szegényes kínálatukból. (Új Szó – Szalon)

Puha József

2009. 01. 27.