Kezdjük talán egy kicsit az elején: Egyszer volt, hol nem volt, nevezetesen Angliában, azon belül is Kent-ben egy testvérpár, a Godfrey fívérek. Paul és Ross, akik nemcsak szerették a zenét, hanem szerezték is. Mivel a Morcheeba trio, ezért kellett egy harmadik is a csapatba, így találták meg Skye-t, az énekesnőt. Gondoltak egyet, így hát kiadták első lemezüket, a „Trigger hippie” című 12 inches LP-t, amely ismertté tette őket szűkebb szülőhazájukon kívül is. Megjelentették hát nem sokkal később a „Who do you trust” nagylemezüket. Nem volt vidám zene, de hát ők maguk sem voltak azok a kifejezett örömgyerekek. Annak ellenére, hogy a hangvétel kicsit szomorkás volt, mégis a zenében található valami; tehetség. Nőttön nőtt az ázsiójuk, hívták őket fesztiválokra, koncertekre. Mivel szűknek bizonyult számukra Kent, úgy döntöttek Londonba költöznek. Volt is körülöttük jó nagy nyüzsi, producerek lemezkiadók. Nem sokat haboztak, 1998-ban kiadták a Big Calm-ot. Ez már valószínűleg sokak számára ismerős lehet az MTV-n, és a rádiókon keresztül. Hangzásvilágukban előtérbe került a Hip-hop a Soul, és a Dub. Ezen a lemezen már érezhető volt a törekvés, hogy több irányba nyissanak, és némileg oldottabb hangulatot varázsoljanak a hallgatók piciny szívébe. Pontosan találták és tálalták a megfelelő zenei arányokat, így még szélesebb lett rajongótáboruk, és ami szintén nem mellékes milliós nagyságrendű eladást értek el, többek között az olyan dalok segítségével, mint a „blindfold”, „let me see” és a „part of the process”. Készültek a maxik, özönlöttek a remixek. Folytatódott hát a szokásos körforgás: koncert, turné, fesztivál meghívások. Ilyenkor jön a kiégés, köszönhetően a fáradtságnak és a fásultságnak, amit a népszerűség és a futószalagszerű fellépések okoznak. Ross így foglalta össze találóan ezt a szindrómát: „Az a kezdeti lelkesedés, hogy végre elértünk valamit, egy örült hajszába kergetett minket. Négy évig tartott ez a hihetetlenül pörgős álom, és mire felébredtünk, iszonyatosan másnaposak voltunk, ráadásul üres volt a zsebünk.”
Így elhatározták, hogy most jöjjön egy kis nyugi. Végiggondolták a múltat, és mindenki magával foglalkozott egy keveset. Paul visszament DJ-nek, Ross vett egy lakást és normális életet kezdett. Szerencsénkre jól kipihenték magukat, feltöltődtek, és újra elkezdtek együtt zenélni. Az a cél vezérelte őket, hogy végre olyan minőségi pop zenét szerezzenek, mint amit utoljára gyermekkorukban hallottak. Egy éven keresztül készültek a „Fragment of freedom” felvételei saját Clapham stúdiójukban, és megérte. Az első maxi lemezük erről a lemezről a „Rome Wasn’t Built in A Day’” volt, amelyet Július 24-én adtak ki. A korábbi pszichedelikus elborulás már csak nyomokban érződik ezen a lemezen, helyét átvették a hangulatos hip-hop részek, és a könnyen emészthető pop-os részek. Külön kiemelendő az „in the hands of the god”, ami erőteljes basszusgitárral dúsított rap. Biz Markie beat-boxol, és töri a nyelvét, nem alapfokon. A lemez címadó dala, a Fragments of freedom, nagyon emlékeztet Led Zeppelin, „Stairway to Heaven” slágerére, persze kissé átdolgozva, lelassítva scratch betétekkel, amolyan Morcheeba stílusban. Sky hangja továbbra is gyönyörű, és álomba ringató. A gitáros-billentyűssel Ross-al minden teljesen rendben van, ami szintén elmondható Paul-ról a szövegíró ritmusemberről. Fűszerezésképpen hallhatunk a lemezen vendéghegedűst, vendég fúvóst, vendégvokalistát és hammondorgonistát, na persze egy fiatalember mandolinon is játszik.
Miután végig hallgattam a lemezt, jó hangulatban váltam el Morcheeba-tól, mert tudtam, hogy Róma sem egy nap alatt épült fel, a Fragments of Freedom sem egy hétig készült, de azért mégis érdemes volt várni!

Jónap Tamás

2000. 08. 25.