Tudom, az ilyen feltételezések nem szerencsések. De újoncok legendás énekesekhez való hasonlítgatása sem az! Nekem például ez a párhuzamba állítás eszembe sem jutott, pedig vannak megdöbbentő hasonlóságok a két előadó éneke között. Ez azonban inkább mesterséges, semmint természetes, mivel Mika Freddie-t tartja a példaképének, bár az is igaz, aki képes őt utánozni, az tudhat valamit. Nekem egy csapatot, az elsősorban a Bee Gees és Elton John örökségéből táplálkozó, zenéjét a kornak megfelelően tálaló Scissor Sisterst juttatta eszembe. „Egy személyben előállt a New York-i formáció európai megfelelője” – írtam akkortájt. A hetvenes és nyolcvanas évek szoftrock és glamrock zenéjéből az új évezred elejétől folyamatosan felbukkanó gitárzenekarok is előszeretettel merítettek, de a lavinát az első korongjával 2004-ben előrukkoló, a legnagyobb sikereit Nagy-Britanniában arató Scissor Sisters indította el.

Mika libanoni anya és amerikai apa gyermekeként Bejrútban született 1983. augusztus 18-án – a család később Londonban telepedett le. Klasszikus zenei képzettséggel a zsebében először reklámzeneszerzőként próbálkozott. A 2006 utolsó negyedében elsősorban a brit rádióállomások műsorán hódító bemutatkozó dala, a Cutting Crew 1986-os (I Just) Died in Your Arms című slágerének dallamára épülő, táncra csábító Relax, Take It Easy kapcsán a BBC hallgatói 2007 legnagyobb reménységének kiáltották ki. Az ötoktávos hangterjedelmű énekes villámgyorsan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a Grace Kelly című felvétellel 2007 első heteiben emelkedett a sztárok sorába. A kislemezek brit listáját öt hétig vezető szerzeményben arról énekel, hogyan próbálták őt alakítgatni a zene nagyurai. Dicséretes, hogy nem hagyta magát, a dolgait szinte minden szempontból saját kézben tartja.

A Nagy-Britanniában 2007. február 5-én megjelent Life in Cartoon Motion című első albuma diszkópopos dalokat vonultat fel, a Scissor Sisters által kitaposott úton halad. A könnyedség ellenére több felvétel is komoly mondanivalót hordoz. Ilyen a libanoni polgárháború szörnyűségeit egy áldozat szemszögéből mesélő, vonós hangszerelésű Any Other World, a szexuális identitászavarokkal küszködő házasember dilemmáit megfogalmazó Billy Brown, vagy a vidám gyerekdalnak álcázott Lollipop című szextanmese. A korongból közel hatmilliót értékesítettek és rangos elismerésekkel díjazták, mégis biztos voltam abban, Mika karrierje kereskedelmi szempontból megfeneklik. A tehetségéhez nem fér kétség, de első nagylemezének van két szépséghibája. Az egyik sajnos riasztó: ez az előadó fejhangja. A nyivákolás egy idő után – az album felétől – már kimondottan idegesítő. Ha felvételeit külön-külön hallgatjuk, ez fel sem tűnik. Ebből arra következtettem, hogy a második lemeze iránt már nem lesz akkora érdeklődés. Igazam lett! Persze egyéb tényezők is közrejátszanak abban, hogy a szeptemberben kiadott The Boy Who Knew Too Much gyorsan elhagyta az eladási rangsorok élmezőnyét, és az alsó régiókban tanyázik.

Az első korong másik hibája az eredetiség hiánya, de ez kereskedelmi szempontból lényegtelen. A második albumon ez nem annyira szembetűnő, valószínűleg azért, mert még az elsőtől is változatosabb – olyan sok helyről merít, hogy a végeredmény már majdnem eredeti… Még egy-egy dalon belül is sok forrás juthat a vájtfülű hallgató eszébe. A lemezről Európában elsőként maxi CD-re kimásolt, az Andrae Crouch Gospel közreműködésével készült We Are Golden című szerzemény után novemberben a Rain című jelent meg.

A leírtak ellenére Mikát nem szabad temetni. A jövőbeli trend akár kedvezhet is neki. Sok szakember szerint az albumok helyét fokozatosan a különálló felvételek veszik át, magyarán: nem lesz érdemes nagylemezeket kiadni, csak dalokat. Ezen hősünk már most elgondolkodhatna.

Puha József

2009. 12. 15.