1999-ben ezer példányban jótékonysági céllal egy CD jelent meg Music for a Millennium Celebration, Sounds of West Lothian címmel. Ezen Susan is közreműködött, az 1953-as Cry Me a River című dalt adta elő. A helyi templomi kórusban is énekelt. Pályafutása mindössze eddig jutott. Negyvennyolc évesen aztán rámosolygott a szerencse.

Egy szép napon gondolt egyet, és jelentkezett az ITV-n látható Britain’s Got Talent tehetségkutató harmadik sorozatába. Úgy érezte, meg kell ragadnia a tévéműsor kínálta lehetőséget. Paul Potts példája lebegett előtte. Az első, 2007-es szériát ő nyerte meg, operaénekesként, negyven felé közelítve, kövéren, hibás fogazattal. Korábban mobiltelefonokat árult. Éveken át próbálkozott, kopogtatott a lemezcégek ajtaján, de senki sem vette komolyan. A külseje miatt.

A fotogén alkatúnak és arcúnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető molett, kócos Susan idejemúlt aranyszínű ruhában lépett színpadra. A zsűri és a közönség hitetlenkedve fogadta. Szánalmasan néztek rá. Azt hitték, önjelölt sztárbohóccal van dolguk. Ennél abszurdabb jelenet nincs egy tehetségkutató műsorban. Megmosolyogták, amikor Simon Cowellnek, a zsűri elnökének elárulta, hogy profi énekesnő szeretne lenni. Mint Elaine Paige. A Victor Hugo művéből készült Nyomorultak című musical legismertebb felvételét, az I Dreamed a Dream (Álmodtam egy álmot) címűt adta elő. Amint belekezdett, döbbenet ült a zsűritagok arcára, a közönség folyamatosan éljenezte. A csodás hangú Susan két és fél perc alatt sztár lett. Néhány órán belül, az internetnek köszönhetően pedig világsztár.

Természetesen azonnal felfedezték a gonoszak: a bulvárnak aranybánya volt. A példányszámcsökkenéssel küzdő brit bulvársajtónak úgy kellett, mint egy falat kenyér. Napról napra szipolyozta. Az egyik nap „élettársa”, a macska szerepelt a címlapon, a másik nap egy pornófilmrendező, aki másfajta karrierlehetőséget kínált az énekesi babérokra pályázó vénlánynak. Meglepetésre nem nyerte meg a versenyt, a döntőben alulmaradt a Diversity tánccsoporttal szemben. Ebből eredően néhány napig megint címlapsztorit szolgáltatott. Ha nyer, abból a bulvár nem profitált volna, a legyőzéséből viszont tudott, ismét volt szenzáció, tálalhatta a kikészülését, idegösszeomlását, kórházi kezelését. A társadalom hajlamos volt a legszebb történeteket is elrontani. A bulvár celebbé változtatta még a hősöket is, mert azok kellettek.

Szerencsére Susan győzött a rossz felett, gyorsan eresztett könnyűzenei gyökere erős volt. A 2009. november 23-án kiadott I Dreamed a Dream című albuma világszerte rekordot rekordra halmozott. Már a megjelenés hetében eladtak belőle több mint hárommilliót. S hogy milyen a lemez? Az talán nem is fontos! Az emberek ugyanis a rossz korongot is megvették volna a „későn érő” énekesnőtől. De ilyen hanggal nem is születhetett rossz végeredmény! Az albumon tizenkét dal kapott helyet, ebből csupán egy volt új, a Who I Was Born to Be című, amelynek egyik társszerzője a felfedezés előtt álló Audra Mae oklahomai dalszerző-énekesnő. Az átdolgozások között szerepelt a Silent Night, egy-egy The Monkees-, The Rolling Stones- és Madonna-felvétel. A popkirálynőt is meghatotta Susan története, engedélyt adott neki, elénekelhette 1995-ös You’ll See című slágerét.

Mondják, hogy néhány emberben előbújt a kisördög. Azt hitték, a történetet kitalálták, lóvá tették őket. Pedig nem! Az élet a legcsodásabb forgatókönyvíró, úgy történt, ahogyan elmeséltem. Ha színeztek rajta, akkor csak icipicit. Az ilyen példaképek felbukkanása fontos volt akkortájt, a világ értékválsággal küzdött. A társadalom az embereket a külső megjelenésük alapján ítélte meg. Sokan azt feltételezték, hogy bizonyos külső és belső tulajdonságok összefüggenek egymással, például ha valaki szép, az okos is. Susan története tudatosította bennük, hogy senkiről sem szabad első pillantásra véleményt formálni. Sajnos azonban csak rövid ideig…

Puha József

2009. 12. 22.