Mostanában pedig, a divathullám múlásával, sorra oszlanak fel. A Franz Ferdinandon, s további, körülbelül tucatnyi zenekaron kívül az első albumuk sikerét nem tudták megismételni, és nem találtak rá a továbbvezető útra. A hullám lecsengése már javában tartott, amikor a nemzetközi vizeken, leginkább az Egyesült Államokban próbálkozó magyar The Moog színre lépett a második nagylemezével.

Nem a The Moog az egyetlen magyarországi formáció, amely kint népszerűbb, mint idehaza, de kétségkívül a legprofibb. A mázliját, a nemzetközi szárnypróbálgatásait feltehetően tökéletesen előkészítették. Megszervezett a sajtó felé irányuló háttérmunka is. Nyilván van pénz a produkció mögött, és ezek nagyrészt ebben gyökeredznek.

Az együttes első albuma az USA-ban nyerte el végső hangzását. Még a korong megjelenése előtt hathetes, vagy harminc koncertet magában foglaló turnét bonyolított le a tengerentúlon. A lemez legnépszerűbb, I Like You című dalát Magyarországon szinte csak a Petőfi rádió játszotta. A második album szerzeményei már több rádióban is gyökeret eresztettek, de sajnos a magyar közönség nagy része máig csak azt tudja a zenekarról, hogy külföldön jobban megy a szekere, mint odahaza, és zeneileg továbbra sem képes beazonosítani.

Az együttest 2004-ben gimnáziumi diákok verbuválták: Szabó Tamás énekes-billentyűs, Bajor Ádám gitáros és Dorozsmai Gergely dobos (a Korál és az East dobosa, a Tom-Tom Stúdió vezetőjeként is ismert Dorozsmai Péter fia) hozta létre. Később csatlakozott hozzájuk Ladányi Norbert gitáros és Szabó Csaba basszusgitáros. Nevükről Dr. Robert Moog és az általa kifejlesztett szintetizátor jut az eszünkbe, de a fiúk elmondása szerint nem róluk, hanem egy azonos nevű spanyolországi klubról nevezték el a zenekart, ahol kitűnően érezték magukat. A nevük elé biggyesztették a The névelőt. A The Moog (illetve akkoriban még csak Moog) a Wan2 magazin által szervezett 2004-es No Future fesztiválon adta első komoly koncertjét. 2005 őszén – akkor már The Moogként – bejutott egy osztrák-magyar tehetségkutató verseny tízes döntőjébe. Ekkortájt készült el az első, három felvételt felvonultató kiadványa, a Clambake EP – a címét Elvis Presley egyetlen megbukott filmjéről kapta. A világhálóra felpakolt The Moog-dalokra lecsapott egy Los Angeles-i székhelyű kiadó. Ez – ahogy írtam – bizonyára nem a véletlennek tulajdonítható, a háttérben történhetett egy s más. (Ha netán mégis a véletlen játszott főszerepet, az óriási fegyvertény!) Furcsa ugyanis, sőt érthetetlen, hogy a cég miért magyar együttesre vetette ki a hálóját, hiszen a kínálat rendkívül gazdag volt, akkortájt világszerte minden harmadik formáció hasonló indie-popot, indie-rockot játszott. A zenekar 2006 májusában kapott szerződést a MuSick Recordings lemezcégtől. A Budapesten rögzített első album keverési munkálatai Seattle-ben zajlottak a legendás producer, Jack Endino felügyeletével, aki világhírnévre a Nirvana első, 1989-ben kiadott Bleach című nagylemezével tett szert. A The Moog nemzetközi pályafutásának következő fontos résztvevője a promócióval foglalkozó New York-i Press Here Publicity cég, amely az említett turnét szervezte, és végezte a korong amerikai népszerűsítését.

A The Moog 2007 áprilisában boltokba került Sold for Tomorrow című első CD-jének szerzeményei a tagok kiváló zenei ízléséről tesznek tanúbizonyságot, az őket ért hatásokról. Azt az utat járják, amelyen haladva az ezredforduló elején az egyik példakép, a The Strokes világraszóló sikerre tett szert. A New York-i együttes ügyesen összeszedte a zenéje elemeit a hetvenes évek artpunk mozgalmának jeles képviselőitől. A The Moog első albumán rövid, dallamos, slágeres popfelvételeket ad elő, a dalokba jó érzékkel építette be az innen-onnan származó popos, rockos elemeket. A lemez tíz hibátlanul megkomponált szerzeményét kamaszos báj lengi körül. Mindössze azt róhatjuk fel a fiúknak, hogy a különböző hatásokat, zenei elemeket nem tudták egységes összképpé formálni.

A jövő felett viszont kérdőjel lebegett. A The Moog dolgát két tényező is nehezítette: egyrészt a gitárzene csillaga leszálló ágba került, másrészt a zenekar helyzete sem kecsegtetett túl sok jóval. Az utóbbit megmagyarázom. Főleg az óriási kínálattal szembekerülő nemzetközi zenehallgatókra támaszkodhat, mivel – ahogy várható volt – idehaza nem tudott népesebb rajongótábort verbuválni. Az indie-popra és indie-rockra a magyar piacon amúgy sincs számottevő kereslet, ráadásul a fiúk azzal, hogy angolul énekelnek, lemondtak a hazai karrierről, az angol nyelvvel képtelenség a magyar zenei piacon hazaiként labdába rúgni. Vagyis maximum csak klubszinten lehet. Időközben, 2007 őszén tagcsere történt: Ladányit György Gergely váltotta.

A második album előhírnökeként bakelitlemezen látott napvilágot a kiváló, diszkós lüktetésű, posztpunkos, Franz Ferdinand-os, The Killers-es, muse-os és még Ennio Morricone-és stílusjegyeket is vegyítő You Raised a Vampire című felvétel. Az együttes átdolgozta a brit Bauhaus egyik dalát, az 1981-es The Passion of Lovers címűt az egykori zenekar basszusgitárosa, David J közreműködésével – ez a bakelit B oldalán szerepel. A The Moog a második albumát Seattle négy különböző stúdiójában készítette a neves Geoff Ott producerrel. A megszólalás profi. Az együttes abba a maroknyi csoportba tartozik, amelynek sikerült a továbblépés, második albuma jobb, mint az első. A felvételek változatosabbak, ötletesebbek, színesebbek, frissebbek. A hangszerparkból a szintetizátor került előtérbe. Ezúttal is minden szerzemény hallatán beugrik legalább egy zenekar, de a változatosság e téren is érvényes, jóval több együttes került a The Moog látókörébe, mint az első korongon. A zeneszámok közül kiemelhetjük a szintieffektekkel nyitó, majd a hangzást rockosra vevő, gitártémájú This Is Horrort, a radioheades hatású Self and Soult, vagy a zenekar eddigi történetének legjobb dalát, a When I See You címűt, amely elsőre a Weezert juttatja a hallgató eszébe. Egy dologban viszont visszalépés történt: több felvétel túlságosan hosszú, rövidebb változatban nagyobbat ütnének, hiszen a gitárzenei formációknak éppen a feszes, rövid szerzemények az ismérvük. Összességében viszont annyira jó a Razzmatazz Orfeum, hogy egyelőre nem is érdekel a jövő, nem foglalkoztat, hogyan alakul a The Moog pályafutása a divathullám teljes kifulladásával. (Új Szó, Szalon)

Puha József

2010. 06. 16.