Olykor előfordul ugyan, hogy a másik véglet következik be, és ócskaság születik, amivel a főszereplők a sírjukat ássák meg. De őket nem kell sajnálni, ez a zenei élet rendje, ezek szerint bennük ennyi volt. A jó zenésznek, az előadóművésznek, igenis, kell az egyszer fent, máskor lent életérzés, abból lehet meríteni. Meg kell vívnia a harcait, muszáj átélnie és fel kell tudnia dolgozni az alkotói válság nyomasztó érzését. A zenetörténet nagyhatású énekesnőinek egy fontos csoportja ebből a kategóriából került ki. Gondoljunk csak a megboldogult Janis Joplinra és napjainkból Amy Winehouse-ra. Olyan előadók ők, akiktől a szülők óvják a csemetéiket, de tinédzserként ők is értük rajongtak vagy rajongtak volna.

Az a fő bajom napjaink tehetségkutató tévéműsoraival, hogy a címen, a tehetségen van a hangsúly, miközben a zeneiparnak nem tehetségekre, hanem tehetséges előadóművészekre van szüksége. Korunk legnagyobb magyar zenészegyéniségeinek, Lovasi Andrásnak vagy Lukács Lászlónak már a válogató során megálljt parancsolna a zsűri. A tehetséges énekespalánták túlnyomó többségében nincs meg az a plusz, amitől előadóművésszé válhatnának. Tehetséges, de valójában szürke kisegerek. Oláh Ibolya azonban előadóművész, igaz, még nincs teljesen kiforrva. Ha senki mást nem kaptunk volna, és soha többé nem kapnánk a Megasztártól, Ibolya miatt így is örökké hálásak lehetünk a műsor elindítóinak.

Ibolyára is érvényes, amit Rúzsa Magdiról írtam a második, Iránytű című stúdióalbuma kapcsán – talán még jobban is. A magyar zeneipar mindkettőjüket tárt karokkal fogadta. Elvileg évek óta várta őket, gyakorlatilag meglenne nélkülük. A magyar zenei élet nem tud mit kezdeni a tehetséges előadóművészekkel, leszűkült, korlátolt közeggé vált, nincs akkora potenciális rajongótábor, amely a megérdemelt életszínvonalat biztosíthatná nekik. De ez nem új keletű jelenség: Kovács Katival sem tudott mit kezdeni. A hetvenes évek közepétől, a Locomotiv GT-vel készített nagylemezei után, részben a megfelelő háttéremberek, szerzőgárda hiányában fokozatosan eligénytelenedett, s az utóbbi három évtizedben készült felvételei már köszönőviszonyban sincsenek a tehetségével.

Ibolya és Magdi az adottságaik alapján ugyan rockénekesnők, de bármilyen szerzeményt a saját képükre formálnak, jöhet dzsessz és blues, diszkó- és világzene, bármit kitűnően elénekelnek, jól állnak nekik a romantikus, szomorkás balladák, musicaldalok, még a tinglitanglisakat is tartalommal töltik meg. Az előadásmódjuk lenyűgöző. Ibolya érdes, karcos, erős hangja rabul ejtő. A zűrös életű, önmagából gyakran kiforduló botrányhős saját elmondása szerint egy halk szavú, teljesen hétköznapi lány – amit hadd ne higgyek el –, állítólag a sajtó és a média alakított ki róla hamis képet. Az ilyen énekesnők esetében két sikeres stúdióalbum után törvényszerű a visszaesés, a hullámvölgy, tehát itt volt az ideje a depis időszaknak. Félve fogtam a kezembe, és remegő kézzel tettem be a CD-lejátszóba a lemezét. Már csak a cím miatt is. Mivel nincs rajta El merem mondani című felvétel, ez az egészre vonatkozik. Azt sugallja, hogy tényleg csak a két véglet jöhet számításba: vagy baromi jó, vagy ócskaság készült. Azért is féltem, mert Presser Gábor ezúttal nem vett részt a munkálatokban. Az albumot fiatal zenészgeneráció, háttércsapat: Orbán Tamás, Valla Attila (bár ő már több mint két évtizede jelen van) és Szűcs Norbert jegyzi, szerencsére Ibolyával a középpontban. Az énekesnő az induló Ritmus (ez az egyetlen Szűcs-szerzemény) és a záró Ki nem volt című átdolgozás kivételével minden dal születésénél közreműködött, és ez – utólag belegondolva – akár jelzésnek is felfogható arra, hogy nem lesz baj. Már az első felvételnél megkönnyebbültem.

„Ez a lemez áll a legközelebb a szívemhez az eddigiek közül. A dalok mindegyike a gondolataimat tükrözi. Végre olyan lemezt alkothattam, amin minden egyes dal rólam szól. Kicsit olyan érzés, mintha lemeztelenednék a világ előtt, hiszen aki meghallgatja, az megismerheti, hogy milyen is vagyok valójában. Ezért gondoltuk úgy, hogy az album hangulatvilágát legjobban egy művészi fotósorozat tudná kifejezni. Megmutatom magam a világnak kívülről és belülről egyaránt” – mondta Ibolya. A zenében rejlő lelki kitárulkozását tehát a CD-füzet művészi fotói szimbolizálják. A korong olyan betonerős szerzeményeket vonultat fel, mint a nőt és a férfit középpontba állító Baby („Mit ér egy nő, mondd?! Áldozat a léte. Miért a férfi kényszeríti térdre?”), a szexualitásra épülő A szeretők óceánja („Próbálj meg gyengéd lenni, aztán meg tépjél szét! Nem kell a szépet tenni, hidd el, a szex az csúnyán szép!”), vagy a társadalom elé görbe tükröt helyező Pénzért mindent című („Itt pénzért mindent lehet, Isten is eladó. Pénzért bármit vehet, fű alatt, az a jó.”). A zűrös életű sztár aranybánya a bulvárnak. A magánéletekben vájkálóknak és azokon csámcsogóknak címzett Címlaphír az eddigi legjobb felvétel ebben a témakörben. (Itt muszáj megemlítenem a szintén megasztáros Kontor Tamás dalát, a Szemen szedett igazság címűt az első nagylemezéről, az is kiváló, de az könnyedebb.) A felvételek közül kiemelhetjük még Ibolya nevelőanyjának, Anyácskának szóló Anyának címűt, valamint Gábor S. Pál és Szenes Iván Ki nem volt című szerzeményének átdolgozását – ez olyan, mintha neki íródott volna. „Ki volt már szomorú, úgy szívből igazán, és átvészelte bánatát. Az hangosan köszön, ha szembejön a boldogság.”

Az El merem mondani a magyar zenei piacon kuriózumnak számító őszinte album. Személyes, kitárulkozó, szókimondó, merész, vagány, dögös. Nyilván javarészt annak köszönhetően lett ilyen, hogy Ibolya nemcsak előadóként, szerzőként is kivette belőle a részét. Eddigi legjobb nagylemezét készítette el, ehhez nem fér kétség. (Pedig az előzőek is jók!) Hálásak lehetünk a MR2 Petőfi Rádiónak és a tavaly ősszel alakult két országos kereskedelmi rádióadónak, amiért játsszák Ibolya dalait. Az utóbbiak elődei nem játszották volna, az biztos.

A CD hallgatása során sosem jut eszembe Presser Gábor. Mert nem hiányzik róla. Sőt, ha kiegészítette volna egy-két szerzeménnyel, az valószínűleg megbolygatná, feldarabolná az egységet, magyarán, Presser most nem illik a képbe, a korong nélküle is rendben van. (Tényleg fantasztikus az album, ha már ilyeneket írok.)

Azt olvastam, hogy Ibolya az új felvételei segítségével megtalálta a lelki békéjét, és leszámolt múltjának bántó eseményeivel. Örülök, ha így van, és további minden jót kívánok a művésznőnek. De mivel zeneileg önző vagyok, mit bánom én, ha ilyen fantasztikus nagylemezhez az kell, hogy a főszereplő élete hullámvasút legyen, a csúcsok csúcsa után a poklok pokla következzen. (Új Szó – Szalon)

Puha József

2010. 11. 11. 10:34