Igaz a szóbeszéd – így kezdte 15 évvel ezelőtt a Take That feloszlásról szóló sajtótájékoztatót Gary Barlow, s ugyanezen szavakkal vezették fel nemrég az együttes újraegyesülését. A hétköznapi rajongók számára ebből a lényeg az új lemez, a megszállottabbak viszont úgy érezhetik: egy titkos álmuk vált valóra, s újra figyelhetik, gyűjthetik a bandáról szóló híreket, anyagokat! Számukra talán kincs lehet a Look Back, Don’t Stare – A Film About Progress (Nézz vissza, de ne ragadj le – Film a fejlődésről) című dokumentumfilm.

SzórakoztatóIPAR és zeneBIZNISZ – a két ismert kifejezés kiemelt kulcsszavai segíthetnek megérteni, hogy a Take That újraegyesüléséről készült dokumentum-DVD egyfelől a szükségesnél nagyobb szenzációt próbál kreálni egy jórészt üzleti vállalkozásról, másfelől a leghosszabb reklámfilmet produkálja az együttes új nagylemezéhez. Merthogy a sok dalrészlet és extra mellett – arra gondosan ügyetek, hogy az új album mind a tíz (plusz egy rejtett) dalának töredéke felcsendüljön egy-két Robbie szólószám és korábbi TT-nóta érintőleges megidézésével együtt – bizony zene tekintetében nem sok minden akad, még a zseniális The Flood klipje sem szerepel a korongon!

A fekete-fehér, valós szélesvásznú képhez Dolby Digital sztereó és DTS 5.1-es hangsáv is választható, míg a hatféle feliratnyelv között angol, német, francia, olasz, spanyol és portugál található.

Az időben olykor ide-oda ugráló dokumentumfilm egy titkos New York-i találkozóval kezdődik 2009. szeptemberében (alig egy hónappal Robbie Williams legutóbbi szólólemezének megjelenése előtt!). Régi ismerősök üdvözlik egymást, igaz, érezhető a távolságtartás.
Mark és Robbie haverságához eddig sem férhetett kétség, hiszen a fenegyerek Knebworth-i koncertjén a legalacsonyabb TT-tag vendégeskedett csak, de az egész mostani nagy összeállás sem jöhetett volna létre, ha a másik dalszerző-vezéregyéniség, Gary Barlow nem békél meg az egykor mindnyájuknak hátat fordítónak. Ezzel szemben némi ellenszenv és hitetlenség érzékelhető a maradék két tag, Jason Orange és Howard Donald részéről.

Két hónappal később, Londonban a nagy nyilvánosság előtt is együtt szerepelnek a fiúk, majd jön a szappanoperaszerű fordulat: Robbie kihátrál. A többiek nem értik, mi történt, s miért akkor, amikor már éppen elkezdtek hinni az új felállásban. A valódi problémát Gary fogalmazza meg: az elmúlt, termékeny hetek után mi lesz a közös munka gyümölcsével? Az országos cimbora, Mark teszi meg az első lépést, meglátogatja barátját, akinél sikerül elérnie, hogy egy hónap pihenő után újra találkozzanak. Kiderül, a profinak és magabiztosnak tűnő Robbie családi ágon öröklött depressziós hajlamának következménye tette kis híján tönkre a közös projektet. A belső kételyek és szorongások kibeszélése azonban, úgy tűnik megoldást jelent. Az együttes munka folytatódik, melyben komoly löketet jelent Elton John. A lovaggá ütött veterán dalszerző-előadó barátként érkezik az együttes stúdiójába, készséggel meghallgat két új Take That demót, s miután a hallottak kapcsán kiáradozta magát, Robbie-hoz fordul. Nagy szavak nélkül, ám valódi kíváncsisággal érdeklődik ifjú kollégája felől, aki őszintén elmondja, hogy valóban, szívvel, lélekkel, testben és fejben is visszatért a csapatba. – Könnybe lábad a szemem, hogy így együtt láthatlak benneteket – mondja Elton, akinek szavai leírva talán nyálasan hangzanak, de igazak, s ezt a Take That tagjai is pontosan tudják…

Miközben készülnek a dalok és zajlanak a feléneklések, kisebb-nagyobb súrlódások is történnek: egy Robbie által írt dalszövegrészlet kapcsán pattan ki Jasonből, hogy ez bizony már nem szóló, hanem közös, csapatban gondolkodó hozzáállást kíván, igaz, az egykori break-táncos néhány héttel korábban Williams sztár-státusát is megkérdőjelezte, mondván: Robbie megjátszott egoizmusa mögött semmi sem volt. Fura, hogy pont Jason, illetve Howard, a Take That talán legkevesebb tehetséggel rendelkező tagjai kötnek bele abba az emberbe, akinek háromnapos fellépése egykor 375 ezer fizető nézőt vonzott… Kétségtelen azonban, hogy a lefelé ívelő szólókarrier után másfajta hozzáállást kell tanúsítania Robbie Williams-nek.

Az esetlegesen önismétlő stúdiózásokat hatásos csapatépítő focimeccsek és homokfutó-vezetések képsorai mellett számos múltidézés dobja fel. Láthatjuk a feloszlásról szóló kilencvenes évekbeli hírt és következményeit: Gary beszédes grimaszát, ami arról árulkodik: sajnálom, de ez van, illetve az utcán értetlenkedő, síró, ájuldozó rajongók csoportjait.
Szó esik Mark alkoholproblémáiról és Robbie drogos korszakáról (hangzatos újságcikk- és szenzációhajhász tévés részletekkel), mindkét érintett nyíltan beszél az átélt pokolról. Az is kiderül, miért feszült egymásnak annak idején Gary és Robbie. – Robbie csak háttér volt mögöttem, ám ő ennél többet akart, de nem tudott énekelni – emlékszik vissza Gary Barlow, míg az egykori vetélytárs arról beszél, hogy milyen volt gyerekfejjel egy gyorsan sikeressé váló fiúcsapatba kerülni, ám az előnyök mellett bizony az árnyoldalak is szóba kerülnek. – Ismertem a kevésbé napos oldalát is ennek az egésznek, nem ember, hanem termék voltam, önálló gondolatok és egyéniség nélkül. Gyűlöltem ezt és valójában ez ellen lázadtam, amikor a Take That és Gary ellen többször is kirohantam – vallja a visszatérő csapattag. A két kulcsfigura meg tudta beszélni a múltbéli konfliktust, Robbie őszintén bocsánatot kért, és megbocsátást kapott.

Majd újra a lemez születési munkálataiba pillanthatunk be. Az utolsó képsorok egyike a demokratikus kislemez-választást mutatja: nyitásnak a The Floodot, folytatásnak a Wait című dalt szánják. A harmadik maxira Gary a Kidz című számot javasolja, mire Robbie a Happy Now-t ajánlja – kiderül, mindkét vezér olyan tételre voksolt, amiben az övé a főszerep. A felismerés nevetésbe fullad, ám a kérdés ott motoszkál: meddig bírja majd ez az öt ember együtt? Egy nagylemezig, egy turnéig, kettőig vagy tovább?! Mi ez, ha nem kőkemény üzlet, némi emberi kapcsolattal vegyítve?

Az extrák között néhány joggal kimaradt jelenetet találunk: Gary Fiat 500-as kisautója és gitárpedál-gyűjteményének egy része, Mark húsvéti nyuszis köszöntése, homokfutós és drótkötél-lesiklós közösségépítés, és a dalok, illetve lemezkészítés tömör összefoglalója látható a doksi paramétereivel, ám felirat nélkül. A ráadásokat egy színes Super8-as kamerával rögzített montázs és a dokumentumfilm előzetese zárja. Bár a DVD-hez járó, 16 oldalas kisfüzetben szerepel egy kép Robbie karjáról, amire a Take That-logót tetoválta, ennek az eseménynek a mozgóképes rekonstruálása hiányzik, arról nem is beszélve, hogy sokkal inkább üzleti vállalkozásnak, mint barátságnak tűnik ennek az öt embernek az újbóli találkozása.

Önmagát túlértékelő kiadvány a Take That dokumentumfilmje. Lerövidítve és két részre bontva azonban hasznos tartalom lehetett volna az aktuális Take That album, illetve a 2011-es turnéról készült koncert-DVD mellé.

Tracklista:
Dokumentumfilm
+
Extrák:
Homokfutó-hisztéria
A folyamat
Fiat 500
Húsvéti nyuszi
Pedálok – ráadás
Super 8-as színes montázs
Előzetes

Balajti Péter

2010. 12. 09. 7:02