A New York-i együttes 1988-as fennállása óta műfaja talán legjobbjának nőtte ki magát. Persze a fiúk a Berklee-n tanultak, a tehetség alapított tehát zenekart 14 évvel ezelőtt. Számos sikeresnél sikeresebb lemez után 2000-ben megírták „Scenes From A Memory” c. szerzeményüket, ami egy történet elmesélése zenében. Ez a konceptalbum olyan jól sikerült, hogy egyes vélemények szerint a Pink Floyd „falait” ostromolja.
Legújabb lemezük, a Six Degrees talán a Dream Theater sikerszériájának koronája. A 2002 elején megjelent duplaalbum eszenciája az együttes eddigi zenei teljesítményének. Magán viseli a tipikus DT-s vonásokat, a hangzás csaknem teljesen a megszokott, ám az eredeti témák változásról tanúskodnak: a lemez hangulata merőben új. A számokban a metál számos vállfajának stílusjegyei ötvöződnek, néhol klasszikus heavy-, itt-ott trash-, power- és szimfonikus elemeket találunk, mindezt persze szorosan dreamtheater-vázra építve. Az első korongra tízperces „folyamok” kerültek, a második cédén pedig egy nagyszabású, nyolc részből álló kompozíciót találunk, melynek nevét az album is viseli. Ennek a félig-meddig komolyzenei hatást tükröző „nyitánya” néhol kicsit megmosolyogtatóan magasba emeli a témát, amit –a rajongók meg ne vessenek– nehéz komolyan venni, szándékolt zenei humorként értékelve viszont nem is rossz. A keretbe foglalt számok nem okoznak csalódást: egyenként is jó kis szerzemények, de összefüggő részei az egésznek is. A „fináléban” már nem köszön vissza az Overture erőltetettsége, és a grandiózusság, maga a cím („Losing Time”) és a másfél percig kitartott záróhang is mintha búcsúzkodó befejezést sugallna, amivel a Dream Theater végérvényesen lezár egy korszakot önmaga és ezzel együtt a metál zene életében is.
Persze felmerül a kérdés, hogy Petrucci és barátai mindezek után –ha egyáltalán akarnak– képesek lesznek-e újat, esetleg maradandót alkotni anélkül, hogy ismételnék önmagukat!

Laczkó Krisztián

2002. 02. 27.