Zenei berkekben is van néhány kiválasztott – például Bono vagy Bruce Springsteen –, akik belemélyedhetnek a politikába, kedvükre kritizálhatnak. Ugyan a többiek is hangoztathatják véleményüket, de a következményeket is vállalniuk kell, ezért jobban teszik, ha inkább hallgatnak. Miután a nálunk ismeretlen, az USA-ban viszont korábban nagy népszerűségnek örvendő Dixie Chicks egyik tagja 2003-ban, az iraki háború kezdete előtt kijelentette, szégyelli, hogy Bush az ő szülőföldjéről, Texasból származik, a countryzenét játszó lánytrió már másnap a média jelentős részében feketelistán volt: sok rádióállomás azonnal kiiktatta a dalait. A népszerűség sem jogosította fel az énekesnőt arra, hogy Bush politikáját kifogásolja. A trió a mai napig ezzel az örökséggel él, csak az utóbbi egy-két évben tudta megközelíteni korábbi sikereit. (Bár a tavalyi Grammy Awardson mind az öt jelölését díjra váltotta.) Javarészt az ilyen eseteknek tulajdonítható, hogy a mostani amerikai elő-elnökválasztásnak zenészkörökben szinte semmilyen visszhangja sincs. A zenészvilág időközben Afrika nélkülözőiről is megfeledkezett, pedig a 2005-ös világraszóló és valóban példátlan összefogással jellemezhető Live 8-koncerteken mindenki arról szónokolt, hogy ezentúl másképp lesz. Hát nem lett! Az USA egykori alelnöke, Al Gore védnökségével szervezett tavalyi Live Earth-koncertekre pedig már nem is emlékezünk. A rendezvény a zeneiparral, a klímaváltozás egyik fontos szereplőjével hívta fel a figyelmet a globális felmelegedésre… A zenészek politikailag elhallgattak. Koszovó státusáról ugyan hallani egy-két szórványnyilatkozatot, de Kína és Tibet kapcsán még ennyit sem. Érthető. Kína nem Afrika, nem is az USA és főleg nem Koszovó.

Egy fehér holló viszont járatja a száját: Björk. Tavalyi Volta című nagylemezén szerepel a Declare Independence című szerzemény, amelyet – saját elmondása szerint – a Dániához tartozó Grönlandnak és a Feröer-szigeteknek írt. Látszólag kapóra jött neki Koszovó és Tibet, a dallal tovább népszerűsítheti az albumát. De ez csak a látszat. A popzenében kevés hitelesebb női előadó van az izlandi énekesnőnél, neki elhiszem, hogy a mondanivalóját komolyan is gondolja, s nem elsődleges célja nagylemeze példányszámának növelése. A szóban forgó felvétellel kedélyeket borzol, botrányokat szít, és szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. Ez a nő telitalálat! Mindenhol más ajánlással konferálja: Dániában Grönlandnak és a Feröer-szigeteknek, Spanyolországban Baszkföldnek címezte. A két leghangosabb botrányt – értelemszerűen – Koszovó és Tibet célbavételével szolgáltatta. A dalt február végén a két tokiói koncertjén a függetlenségét kikiáltott Koszovónak ajánlotta. A hír pillanatok alatt eljutott Szerbiába, ahol nemkívánatos személlyé nyilvánították – az újvidéki EXIT Festival szervezői közölték, hogy az énekesnő nem léphet fel a júliusi rendezvényen, pontosabban: a főszervező elektronikus levélben szólította fel, jobban tenné, ha távol maradna, azzal indokolva, a koncertje zavargást válthat ki a közönség soraiban, és nem tudnák garantálni a biztonságát. A főszervező a minap úgy nyilatkozott, hogy a levelet társaival első felindultságukban, magánemberként írták. „Azóta eltelt egy kis idő, és már másképpen vélekedünk a témáról. Igenis szeretnénk, ha Björk fellépne a fesztiválon, részünkről tehát aktuális a meghívás” – mondta. Valószínűleg rájöttek, hogy Björk koncertje sokat hoz a konyhára (többet, mint más szerződtetése a helyére), és a kialakult helyzet kiváló reklám a fesztiválnak. Ha pedig egy-két dühös szerb megdobálja az énekesnőt, az sem lesz nagy baj.

Azután jött a nagyobb botrány. Björk a március 1-jei sanghaji koncertjén a Declare Independence című szerzeményt Tibetnek címezte. A kínai kulturális minisztérium másnap bejelentette, megszigorítja a nemzetközi előadók koncertkérelmeinek elbírálását. „Az énekesnő mélyen megsértette a kínai nép érzelmeit” – állt a tárca közleményében. Egy illetékes azt mondta, félő, hogy a nagy sztárok ismét távol maradnak az országtól, ha keményebb ellenőrzéseket vezetnek be. Ez azonban korántsem valós veszély.

A legtöbb előadó és együttes elsődleges céljai között szerepel a hatalmas és szegről-végről még szűznek számító piac meghódítása. A mai Kína zenei szempontból a nyolcvanas évekbeli Magyarországhoz hasonlítható, amikor a Queen 1986-os, Népstadionban rendezett fellépése lavinát indított el. Mindenki Kelet-Közép-Európába vágyott, elsősorban Magyarországra, mert oda lehetett a legkönnyebben bejutni, és akinek ez sikerült, nyert ügye volt, a nyugati zenére kiéhezett emberek egy csoportja talán sosem hallott a fellépőről, mégis beállt a jegypénztárak előtt kígyózó sorokba. A kínaiak most ugyanezt teszik. A zenészeknek pedig a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy Kína betartja-e az emberi jogokat. Az sem tántorítja el őket (talán még élvezik is), hogy a helyi hatóságok éberen őrködnek a koncertek politikai korrektsége felett, és ebből eredően egyebek között előre le kell adniuk a felcsendülő dalok listáját és szövegét. Kínát tehát a zenei élet sem kerülheti meg, ugyanúgy, mint a nagyvilág a kínai termékeket. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy a zenészvilág – Björk kivételével – hallgat Tibetről. A másik oldalon a kínai kormány sem engedheti meg magának a nemzetközi zene bojkottját, ahogy az elmúlt években, ezentúl is az „egészséges” középutat követi. A zenészektől tehát nem várható el, hogy Tibet mellé álljanak. Elképzelhető ugyan egy segélykoncertszerűség sok-sok előadóval és közös felelőséggel, de annak is – mint a hasonló korábbi rendezvényeknek – inkább reklámértéke lesz, és a helyzet megoldásához még egy picivel sem juttat közelebb. (Új Szó)

Puha József

2008. 04. 02.