Adott egy zenekar, mely 1983-ban alakul, s idővel igazi koncertzenekarrá növi ki magát. Kiadnak négy albumot, majd egy koncertfelvételt, ezután leállnak hét évre pihenni. Közben kijön egy válogatásalbum, végül 2000-ben jelentkeznek a
Ha eljön az élet c. albummal. Röviden ennyit a Pál Utcai Fiúk diszkográfiájáról.
A Szajhák és partizánok album hatására kezdtem el folyamatosan a koncertjeikre járni, ezek javarészt nagyon jó hangulatú rendezvények voltak. Ámde eljött az a pillanat is, amit elsődlegesen a koncertlátogatók igyekeznek elkerülni; arra gondolok, mikor az egyik kedvenc zenekar lassan elkezd veszíteni a fényéből, illetve leginkább a lendületéből.
Áprilisban a 3 Majom Fesztiválra elsősorban az annabarbi miatt mentem, de többek közt fellépett még a PUF és a Sziámi is. Ezen a fesztiválon éltem át életem legegyhangúbb Pál Utcai Fiúk koncertjét. Félreértés ne essék, nem úgy indultam neki, hogy most aztán megutáltatom magammal a PUF zenéjét, hanem igenis lelkes voltam, mivel viszonylag rég láttam őket zenélni. Még a koncert előtt szembesültünk néhány szervezési problémával, amik javarészt hajnaltájt az annabarbi fellépésével értek tetőpontjukra. No, de erre még visszatérek, egyelőre maradjunk a PUF koncertnél. Az első negyed óra egész jól telt, felcsendült pár igazán jó szám, szóval idáig nem volt gond. Aztán következett az első ásítás, majd a második. Amolyan csendes szemlélődővé váltam. Az első ember, akit alaposabban szemügyre vettem, Anikó volt. Mióta emlékszem rá, mindig ugyanúgy táncol: ugyanaz az 5-6 lépésből álló mozdulatsor ismétlődő kombinációkban. A végére már kissé zavarólag hatott, igyekeztem nem is figyelni tovább. Aztán Lecsó minden dal között a kampánycsendről mesélt, ami jó, elmegy egy ideig, de mondom, csak egy ideig. Ráadásul nem éreztem különösebb táncolhatnékot sem, amivel olyan szinten nem voltam egyedül, hogy a hátsó sorral szinte egymást támasztottuk. A kritikám nem a zenéjüknek szól, hisz' képzett zenészek mindannyian, hanem inkább az előadásmódnak. Nem tudták a közönséget kellően magukkal ragadni (úgy, mint régen), s az ő közönségük márpedig egy adott színvonalhoz van szokva. És ami a hangosítást illeti… Szegény basszeros leginkább a Dáridóba illett volna. Persze nem azért, mert haknikirály lenne, csupán az első három dal alatt kifelé nem volt basszusgitár, a többi hangszer pedig folyamatosan sípolt.
A koncertet követő nap Lecsó a PUF levelezőlistáján bocsánatot kért a rajongóktól a rossz koncert miatt, majd hosszasan taglalta a következőket: a főprogramszervező a fellépés előtt közölte vele, hogy nem tud a szerződésben foglaltak alapján azonnal fizetni (ráadásul a szerződés kitért arra is, hogy a koncert előtt két héttel nem játszhatnak Budapesten, különben súlyos összegeket köteles fizetni a zenekar). Ezután megígérte, a szponzorpénzből fogja majd az elmaradt gázsit rendezni, mire Lecsó azt válaszolta, akkor jöjjön el vele a következő héten a boltba, és próbálja megértetni az eladókkal, hogy MAJD a szponzorpénzből fizetik ki a kenyeret. A zenekar a fizetési problémákat megtudván összeült, aztán vállalta a koncertet, hisz' a közönség erről mit sem tehet, játszanak tehát. Nem irigylésre méltó helyzet (azóta már valamelyest rendezte a szervezőség az ABC-s problémákat), nemhiába a frontember idegessége vagy a dalok lapossága, bár megkockáztatom, a koncert kifejezetten a rossz hangosítás miatt tűnt laposabbnak a megszokottnál.
Csak szemléltetésképp elmesélném a fesztivál (máig nem sikerült rájönnöm, miért hívták 3 Majomnak) zárókoncertjének rövidke történetét (azt jó, ha tudjátok, hogy a koncerteken egy dobfelszerelés a zenekarok számára adott volt):
4:00 A Sziámi zenekar lemegy a színpadról. Felkapcsolják a villanyokat. Úgy tűnik, vége a
rendezvénynek.
4:05 Mindenütt papírpohár.
4:08 Az annabarbi a nagyszínpadon. A közönség 3 főből áll.
4:12 Nincs meg az egyik cinállvány. A közönség öt fő.
4:30 Az annabarbi a kisszínpadon.
4:33 Meglett a cinállvány.
4:40 Annabarbi beáll.
4:45 Elkezdődik a koncert. A közönség 15 főből áll.
4:47 Megjelenik egy szervező.
4:50 Vége az annabarbi koncertnek. Hiába lett meg a cinállvány.
Ez az eset azt hiszem, a NO COMMENT kategóriába tartozik.
Összefoglalva az észrevételeimet, a Pál Utcai Fiúk számára talán az a 19 év a kulcsmotívum, talán nem; de azt ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a 19 még gombócból is sok, nemhogy évből… Ennyi idő alatt bizonyára nehéz mindig megújulni, és nem is azt várnám el, hogy mindent ugyanúgy jól csináljanak. Persze ezek a külső tényezők sem elhanyagolhatóak, de ez így a két szék közt a padlóra esés története, mivel a pénzt nem a helyszínen (és később nem is a teljes összeget) kapták meg, és a koncert sem tartozott a legjobbak közé.

purplesmith

2002. 06. 20.